Fehérborokból is vannak "nagy", testes borok?

Nohh, gyümölcsös borok, tanninbombák.

Első körben egy kis történeti kitekintés, nagyon gyorsan. A 90-es években elképesztő gyorsasággal hódítottak teret a hatalmas, hömpölygő, alkoholos, tanninos lekvárok, izé, akarom mondani borok. Ennek véleményem szerint leginkább az volt az oka, hogy a szocialista tömegtermelésben savanyú, vékony, bornak csak távolról látszó löttyök születtek, ronggyáterhelt tőkékről. Az ellentétes véglet pedig - pont azért, mert az az ellentétes véglet - felkeltette az emberek figyelmét. Jé, ez más, mint amegszokott. Mennyivel tömörebb, mennyivel súlyosabb anyag, biztos jóval jobb is. Az embereknek nem volt igazán kitekintése külföldi borokra, nem ismertek semmit. Berobbantak a tannin- és alkoholbombák, és az őket piacra dobó termelők baromi híresek lettek - lsd dél-pannon nagy nevek. Az emberek fejében megragadt, hogy ők a nagy magyar borászok, azok, akik a csúcsborokat előállítják. Ez pedig azóta is tartja magát a fejekben. Így, ha valaki meglát egy palackon egy olyan nevet, hogy Bock, azt gondolja, hogy igen, ő egy igazán szuper csúcstermelő. De még n+1 másik nagy, a 90-es években befutott és meggazdagodott termelő nevét lehetne említeni. Ezek a termelők - tisztelet a kivételnek - viszont megragadtak a 90-es évek stílusánál, ami nemzetközileg egy értelmezhetetlen, egynesúlytalan bort adó, egyszerű tévút. De ismétlem: a fejekben ők élnek, mint csúcstermelők. És mivel ebből remekül meg lehet élni, nincs kényszer rajtuk, hogy változtassanak.

Viszont egyre több magyar ember jutott hozzá külföldi borokhoz, valamint, a 2000-es években Magyarországon is kezdett megjelenni egy olyan fiatal borászgeneráció, akik az egyensúlyt, eleganciát, kifinomultságot előbbrevalónak tartják a "mindent bele vastagon" vonalnál. Tipikusan kistermelők. A fogyasztók egy része pedig ezekre is rátalált. Mind a külföldi, mind pedig a belföldi ellenpéldák, amik szélesítik az emberek látókörét, egyre többeknél elérik, hogy észrevegyék: valami nem stimmel a dél-pannon nagyokkal. Valami nem stimmel a tanninbombákkal, a lekvárokkal. Kilóg a lóláb. És elkezdenek olyan pincészetek a figyelem középpontjába kerülni, mint dél-pannon régiónál maradva pl Ruppert Ákos, vagy a Wassmann pince, de úgy országos szinten, csak, hogy a komoylabb úttörő neveket mondjam, Losonci Bálint, Karner Gábor, Szecskő Tamás (ők ugye így hárman a "tőkések"). Vagy akár Légli Géza, aki hadat üzent a tanninoknak - nemrég egy borbemutatóján mondta, hogy őt már csak egy dolog zavarja a vörösökben, az pedig a tannin. Vagy tartsuk meg a sok tannint, akkor említhetem Dániel Zsoltot, vagy Iványi Zsófit, akik, bár kistermelők, akik nem tipikusan a könnyed elegancia stílusában játszanak, de pont ezért, nagy anyagi kockázatokat vállalva is megvárják a 7-8 éves kort egy bornál, mielőtt piacra dobják. (Hozzáteszem, megértem, ha valakik - kisebb termelők - ezt nem engedhetik meg maguknak. Csak el kell a borászoknak is tartaniuk a családjukat, és talán a saját gyerekük fontosabb, mint a magyar bor, akármennyire is fontosnak tartom a magyar bor ügyét.)

Amúgy a magyar vöröseket a legtöbb kritika pont azért éri, mert túlextraháltak, túl alkoholosak, túl lekvárosak. Sajnos az ellenpéldák lassan terjednek, főleg, mert kistermelők vették a vállukra a feladatot, hogy kezdenek valamit a magyar vörösborral, és fogyasztói részről kell egy határozott érdeklődés és utánajárás, hogy rátaláljanak. Viszont borkedvelői körökben, ha csak a három mátrai tőkést (lsd: fent) megemlíti valaki, már tudják, hogy kik ők, és mit tettek le az asztalra. Szóval igen, van erre igény - csak nehéz az egyszeri fogyasztót, aki nem akar x időt (ahol x elég nagy szám) a borválasztással tölteni, és a boros irodalmat bújni, erre rávezetni.

Ha konkrét borajánlásokat szeretnél, mondjuk egy Losonci pinot noir 2014, meg egy Dániel pince kékfrankos 2007 tök jó kitekintés mindkét világba - a könnyed magyar vörösek, és a hosszan érlelt magyar vörösek világába. Ha konkrét beszerzési hely érdekel, írj.