1900-as évek elején első 1-2 évtizedében elérhetőek voltak már átlagemberek számára a mai értelemben vett gyomorkeserű/gyógynövényes likőrök a kocsmákban, vagy boltokban?

Ekkor már voltak olcsó likőrökre beállt iparosok, és lehetett nagyon olcsón (előregyártott kivonatokból) növénylikőröket csinnálni, szóval városi környezetben egy olcsóbb kávéházban is kellett lennie a legtöbb ismert likőrtípusból, valamilyen minőségben. (Ekkor a likőrök még sokkal népszerűbbek voltak, mint ma, férfiak közt is.) A jobb kávéházakban jó eséllyel lehetett nemzetközi márkákat is találni, de átlagembernek az egy kicsit drága volt, szóval ők nem nagyon ittak Chartreuse-t és Becherovkát.

Ebben a korban már a legolcsóbb városi talponállókat is nehezen képzelném el likőrök (és azon belül növénylikőrök) nélkül, a falusi kocsmákban viszont nem lennék biztos. Boltokban töményet venni nem volt igazán jellemző, és az olcsóbbakat palackban forgalmazni sem kimondottan. Ha nem túl drága töményet akartál venni otthonra, akkor tudomásom szerint a legegyszerűbb volt kocsmában kiméretni.

A kínálat is másképp nézett ki, szóval nemcsak a külföldi márkás italok, hanem a hazaiak, pl. az akkori Unicum és Hubertus is inkább az „úri közönségnek” szóltak, az olcsóbb italoknak nem volt márkaneve. Ekkor jellemzően csak az olyan röviditaloknak volt márkája, amilyenek ma olyan 8-10e Ft-nál kezdődnek.

Az akkori átlagember szeszfogyasztásáról azt is tudni kell, hogy a század elején a magyar férfi lakosság nagy része alkoholista volt, és – városon és vidéken egyaránt – leginkább krumpliból készült nagyüzemi „tisztaszeszt” ittak (egyáltalán nem volt olyan tiszta, mint a mai finomszesz), mert messze ez volt a legolcsóbb. Ha valaki nem a legolcsóbbat akarta (pl. mert nem volt matt alkoholista), akkor viszont az ebből készült rumutánzatok és likőrök jelentették a népszerű, gazdaságos opciót. (Még a szeszesital-gyártókat is „rum- és likőrgyárnak” nevezték.)

A mai értelemben vett pálinka mennyiségileg eltörpült a krumpliszesz mellett (amit akkor még szintén pálinkának neveztek, mint ahogy minden más égetett szeszt is), már csak azért is, mert az a volumenű magyar gyümölcstermesztés, amit ma ismerünk, még csak ekkoriban alakult ki. Ekkoriban még háznál is főztek szeszt gabonából, krumpliból, bármiből.

Nem tudom, hogy a második honnan vette az adatait, de az nem igaz, hogy a férfiak többsége alkoholista volt. Egyetlen akkori írónk sem utal erre. Az egyik nagyapám dunántúli sváb volt, náluk nagyon ritka volt az alkoholista. De zalai nagyapám szerint is csak a napszámosok között volt alkoholista. Mindketten a 30-as évek elején haltak meg.

Lehet, hogy voltak vidékek, ahol krumpliból, gabonából főztek pálinkát. De a legtöbb vidéken szeszfőzdékben, gyümölcsből főzték. Apám rézműves volt. 1920-ban lett segéd Szombathelyen. Majd segédként járt a Nyírségben, Dunántúlon, míg a Duna-Tisza közén telepedett le. Itt eltartási szerződést kötött egy idős rézművessel és átvette a házát és a műhelyét is. A háború végéig készítette az üstöket a környékbeli szeszfőzdéknek.

A városban 4 szeszfőzde is volt és mindben csak gyümölcsből főzték a pálinkát.

ma 20:26

Kárpáti Endre: Adalékok a magyarországi alkoholellenes küzdelem történetéhez – [link]

A pálika pusztítása (Természettudományi közlöny, 1892.)

[link]

De Széchenyi már 1845-ben is arról írt, hogy hamarosan halálba issza magát az ország, ha nem korlátozzák valahogyan a töményfogyasztást, és ez később csak súlyosbodott. (Online változat nincs, de jó olvasmány: [link] )

Egyébként nem csak magyar jelenség volt, ugyanez ment a franciáknál (ennek kapcsán tiltották be az abszintot is), és ezért volt szesztilalom Amerikában is. Amikor a 19. században elterjedtek a folyamatos lepárlók, röhejesen olcsó szeszt tudtak előállítani, és erre nemcsak a borfogyasztó, de helyenként még a töményfogyasztó kultúrák sem voltak felkészülve. 1890-es adat szerint (a fent linkelt írásban) egy liter sör vagy bor áráért három liter 55 fokos krumpliszeszt adtak.

Azokat a festőket és írókat, akik a maga valóságában ábrázolni merték az össznépi alkoholizmust (pl. Franciaországban Zola vagy Manet) elég durván ekézték – a maihoz képest álszent korszak volt –, szóval nagyon nem olyan meglepő, ha a magyar művészek ezt nem nagyon vállalták fel. Főleg akkor, ha esetleg ők maguk is alkoholisták voltak, ami ugye nem volt ritkaság, de az érettségi anyagban nem feltétlenül szerepel.

Abban igazad lehet, hogy a 20-as évektől a kisebb főzdékben a nem gyümölcs alapú „pálinka” kihalóban volt, mivel 1921-től kötelező szesztermelési keretet szabott az állam, és azt a 30-as évekig nem lehetett átlépni. A kisebb mennyiséggel értelemszerűen megnőtt a gyümölcspálinka aránya. Ennek ellenére még a mezőgazdasági főzdék 160 ezer hl-es éves kontingenséből is csak kb. 40 ezer hl volt gyümölcs alapú – törköllyel, borpárlattal együtt. (A Sólyom-féle 86-os „Pálinkafőzés kisüzemek számára” könyv elején vannak éves statisztikák).