Miért tölt el félelemmel a tudat, hogy egyszer megszűnök létezni? Nem tudom felfogni az elmémmel, hogy elmúlok, nem fogok érezni, élni.

Ha így van, ne az elmúlásra gondolj, hanem arra, hogy semmit nem éreztél születésed/fogantatásod előtt, sőt a tudatod is csak később jött meg.

Ha nem elmúlásképp gondolsz a halálra, hanem visszatérésre a születésed előttre, már a haláál, mint olyan, meg is szünt.

Ez van,senki nem tud ez ellen tenni semmit.Feleslegesen rágódsz rajta,inkább próbáld meg élvezni az életet,próbáld meg elfoglalni magad valamivel.Majd ráérsz ezen gondolkozni ha haldokolsz

Annyi remény van esetleg hogy később olyan fejlett lesz a technológia hogy képesek lesznek feltámasztani az embereket vagy visszahozni valahogyan a tudatukat az életbe.Ki tudja mi lesz,bármi lehetséges.Persze ha lesz is ilyen,az nem mostanában fog megtörténni

Vannak olyan tudósok akik pont ezzel a témával foglalkoznak.Ha ennyire nem hagy nyugodni a dolog olvassál erről a témáról az interneten vagy nézzél róla videókat.Sajnálatos dolog hogy ez van de tényleg mit lehet ez ellen tenni?Ez van kész.A halhatatlanság feltalálása az még odébb van és egyébként se lenne elérhető mindenkinek addig amíg a gonosz elitek uralkodnak a Földön

Ne foglalkoztasson a halál. Nézz rám, velem ez még egyetlen egyszer sem fordult elő.

:-P

Vedd figyelembe, hogy az élet halálos betegség, az elmúlás nem kivánságműsor.

- Ha hiszel a túlvilági életben, élj úgy, hogy ott ne kelljen szenvedned az itt leélt életed tettei miatt.

- Ha hiszel a reinkarnációban, élj úgy most, hogy minnél jobb Karmád legyen, hogy újjászületésed után élhetőbb életed legyen a mostaninál.

- Ha a fentiek egyikében sem hiszel, élj úgy, hogy minnél szebb, szeretnivalóbb emlékeket hagyj magad utá, mert kétszer hal meg az ember.

-- Először akkor, amikor eltemetik/elhamvasztják,

-- másodszor -és végleg- akkor, amikor elfeledik.

Én is átéltem-átélem azt, amit te. Engem hatalmas szorongással töltött el ez a gondolat. Még a mai napig is tudatosan kell más szemszögből néznem rá. Nekem a pánikbetegség-szerűségem hozta elő bennem. Te is találd meg az okot, hogy miért kezdtél el mostantól félni.

Én Istenbe kapaszkodom. Arra gondolok ilyenkor, hogy céllal teremtett meg, nagyon szeret engem a hibáim ellenére is, Jézus az életét adta értem, ezért győzedelmeskedett a halál felett, s hogyha elfogadom őt, mint személyes Megváltómat és követem Őt, akkor elnyerem az örök életet. S talán ott leszek a Mennyországban Vele.

Én azt mondom neked, hogy éldd meg ezt a félelmedet, semmiképp se fojtsd el. Nekem a pszichológus azt ajánlotta, hogy írjak egy füzetet az ezzel kapcsolatos gondolataimmal. Voltak benne tényleg durva és szorongáskeltő gondolatok. Aztán magamtól megszakítottam ezt a terápiát, ha felötlött bennem a halálfélelem, TUDATOSAN gondoltam Istenre, és nyugtattam magam olyan mondatokkal, amiket fentebb is leírtam... Még akkor is ilyen pozitív dolgokat, mondatokat forgattam az elmémben, amikor nem tudtam 100 százalékban elhinni... mert az agyam akkor is feldolgozta valahogy, a testem akkor is befogadta valahogy azt a pozitív töltetet. Arra szeretnék kilyukadni, hogy meg kell élned a negatív, félelmetes gondolataidat, de meg kell húznod a határt. Nekem ez kb 3-4 hónap volt. Utána pedig tudatosan biztató dolgokra gondolni: pl. Lehet, hogy egyszer meghalok, de most még élek, örülök, hogy itt vannak a szeretteim, még holnap is kapok egy új lehetőséget, hogy boldog legyek, csakúgy mint ma, nem tudok ellene tenni, ezért elfogadom és élvezem a maradék életét. Stb... Ezek lehet, hogy neked nem fognak segíteni, csak ihletet akartam adni.

Emellett sokat imádkoztam. Itthon az ágyon, félhangosan, magamban, mikor hogy segített. Pl mikor az az érzés kerített hatalmába,hogy egyszer meghalok, akkor úgy imádkoztam, hogy Köszönöm Istenem, hogy meghaltál, hogy én élhessek, és hogy megmentettél attól a tehertől, hogy a halál gondolatával kelljen foglalkoznom.

Emellett a tükröm mellé kiragasztottam olyan képeket, amelyek jó érzéseket keltenek bennem még tudattalanul is, amikor akarat nélkül pillanatok rájuk. Köztük van egy 100-as szám kinyomtatva, ami azt jelképezi, hogy 100 évig fogok élni. :) Plusz egy Snoppys idézet: -Snoppy, egynap mind meghalunk... Válasz: -Igen, de az összes többi napon NEM.

Emellett megfogadtam, hogy este ki fogom kapcsolni az agyam. Az éjszaka, az elolvás előtti, és az ébredés utáni pár óra (amikor szerintem a leglabilisabb az ember) NEM arra való, hogy filozófiai gondolatokkal foglalkozz, hogy mi történik a halál után, ill megoldani a problémát, hogy fizikai testben nem élünk örökké. Ezekkel majd foglalkozom akkor, ha bizonyos órámban lelkileg és pszichésen elég erős leszek ahhoz, hogy reális szemszögből lássam a dolgot.

A gyakorin is sokat olvastam ezután. Megnyugtatott valamilyen szinten, hogy nem vagyok egyedül. Írták, hogy úgy képzeljem el, mintha egy hatalmas asztalnál ülnék, ami dugig van ízletes ételekkel: ez az élet. Amikor éhes vagyok (fiatal) vagyok, el sem tudom képzelni, hogy ne egyek belőle, de amikor már jóllaktam (leéltem egy életet), nem bánom, ha összepakolják előlem az asztalt és nem tudok már onnan semmit enni.

Emellett próbálok kedves és segítőkész lenni mindenkivel, sokat lenni a szereteimmel, bátorítani embertársaimat, és azokkal a dolgokkal foglalkozni, amiket szeretek, sokat mosolyogni. Ez nem volt egyszerű folyamat.

S nem győzöm hangsúlyozni a pozitív gondolkodás és az ima erejét, még akkor is, ha nem tudod teljes mértékben elhinni azt a pozitív mondatot, ami elhagyja a szádat, mert a tested attól függetlenül "hallja" azt a mondatot, és reagál rá (megnyugszik)

Sok sikert, kívánom, hogy legyen erőd lenthagyni azt, amit nem tudsz felemelni.

20L