Ha léteznek földönkívüliek, akkor köztük is vannak szkeptikusok, akik nem hisznek a létezésünkben?

A NAGY REJTÉLY (És még néhány...)

avagy

Hiábavaló ábránd? Mégis, hol vannak azok a „csodálatos” IDEGENEK? — Kételyek, Félelmek, Talányok, Feltevések — Remények és Meggyőződések

A FŐTÉMA

Talán már ezernyi űrexpedíció indult útnak Galaktikánkból, s bizonnyal számos-számtalan a végtelen Univerzum más, ismeretlen zugaiból, hogy eljuttassák szülőbolygójuk küldötteit — elébb a szomszéd csillagokhoz, majd aztán távolibb, messzi világok felé; ám az űrvándorok legközelebbi célpontjai is oly’ irdatlan messzeségben vannak szerteszóratva a Mindenségben, hogy az elméletileg lehetséges (félek, a gyakorlatban soha el nem érhető) majdhogy’ fénysebességgel is csak az anyabolygót körülvevő alig húszegynéhány fényévnyi sugarú tér-burokban található csillagok felé irányuló küldetések esetében volna mód még arra, hogy az útra bocsátottak, és otthon maradt hozzátartozóik, még az életidejük lejárta ELŐTTI viszontlátás reményében készülhessenek a visszaérkezés eufóriájára.

Arthur C. Clarke „A jövő körvonalai” című, legendás futurológiai tanulmányában a következőképpen fogalmazta meg ezt a dilemmát: „Ha szabad ég alatt leszünk egy nyári éjszakán, fordítsuk tekintetünket az égbolt felé. Majdnem függőlegesen fölöttünk ragyog az északi égbolt legfényesebb csillaga — a Vega és Lant csillagképben, huszonhat fényév távolságban, közel ahhoz a ponthoz, ahonnét a magunkfajta rövid életű teremtmény számára már nincs visszatérés. Ezen a kékesfehér jelzőponton túlra elküldhetjük eszünket és testünket, de szívünket soha. Mert soha ember nem veheti útját a Vegán túlról hazafelé abban a tudatban, hogy üdvözölheti azokat, akiket ismert és szeretett a Földön.” — Lélekbemarkoló erejű, óva intő szavak. És az bennük a legnyugtalanítóbb, hogy úgy tűnik, MEGCÁFOLHATATLANUL igazak. Ha ugyanis a földönkívüli civilizációk létezésének bizonyságáért több évtizede folytatott távkapcsolat felvételi próbálkozásaink időleges kudarcaként végül is majd arra a lehangoló következtetésre kell jutnunk, hogy csillagászati közel-körzetünkben VALÓSZÍNŰLEG NINCS csillagközi üzenet küldésére és fogadására kész fejlettségi szinten lévő civilizáció, az ugyan még nem jelenti majd feltétlenül azt is, hogy egymagunkban is lennénk az átvizsgált — hozzávetőleg 10-50 fényévnyi gömbsugarú — világtérben (vagy akár a Mindenségben a pesszimisták szerint), „mindössze” csak két dolgot valószínűsít:

1. a hozzánk hasonló technológiai fejlettségű fajoknak otthont adó naprendszereket talán távolabb kell keresnünk, illetőleg

2. a „testvérek” óvatosságból vagy más, később részletezett ok(ok) miatt hallgatnak, illetve „rejtőznek”.

Azonban bármelyik (vagy akár mindkét) eshetőség is igazolódjék be az elkövetkező időkben, az már most kényszerűen megállapítható, hogy: AZ ŰRBEN NINCS SZÁMUNKRA KIRÁLYI ÚT! A fáradságosabb (egy csillagközi utazás során „végigjárható”) út pedig a jelek szerint ezidáig még MÁSOK számára sem vált járhatóvá — vagy csak kerülik...

Belátom, egyik okfejtés sem túl lelkesítő, ám a földönkívüli civilizációk létezésének igazolására indított kutatások sikerének valószínűségét (pontosabban a velük való kapcsolatteremtés esélyeit) növelni hivatott kutatási eredmények jelenlegi hiánya — a tapasztalati tények ereje — a pesszimista (vagy mondjuk inkább így: reálistább) magyarázatok irányába terelik mondandómat.

Első megközelítésben pedig teljesen nyilvánvalónak tűnhet, hogy két, külön naprendszerben lévő (és legalább a mi jelenlegi technológiai szintünket képviselő) civilizáció számára a bonyodalommentes kapcsolatfelvételre, illetve pusztán csak annak jelzésére, hogy léteznek, a legkézenfekvőbb megoldás a rádió-frekvenciás vagy lézersugaras üzenet küldés és fogadás — a csillagközi üzenet-váltás lenne.

Okkal volna tehát feltételezhető, hogy két, az űrkutatásban már elegendően magas technikai fejlettséget mutató (de akár nálunknál már messze fejlettebb) civilizáció számára elvben elfogadható megoldást jelenthet valamiféle kommunikációs csatorna megnyitása (még ha egymáshoz viszonylag közel is helyezkednek el saját galaxisukban, akkor is), amelyen keresztül tájékoztató jellegű információ áramolhat, ismeretek cserélődhetnek, „párbeszéd” folyhat; no persze, a kettejük közötti csillagközi (rádió-) „táviratozás” nem ölthet „személyes” jelleget (még ha akár csak a Proxima Centauri 4.3 fényévnyi távolságához hasonlatos méretű űr választja el őket egymástól, akkor sem), még a legideálisabb esetben sem lehet tehát szó valódi párbeszédről, legjobb esetben is — mint ahogyan az Carl Sagan „Kapcsolat” című, kitűnő regényében történt — „csak” bizonyos RENDKÍVÜL FEJLETT technológia vagy technológiai jellegű információ (ott egy rafinált módon kódolt rádióüzenetbe „burkolt” tervrajz — egy különleges űreszköz megépítését lehetővé tévő gyártási terv) egyoldalúan önzetlen átadása az, amire az üzenetszórást kezdeményező JÓINDULTÚ civilizációtól először számítani lehet.

Esetleg egyfajta enciklopédikus ismeret-„csomaggal” is kibővülhet az adatáramlás, netán még egy történelmi, kultur-történeti és technika-történeti „almanach”, vagy netán egy civilizációs „testamentum” leközlése is szóba jöhet, ám ahogyan Thomas Mann fogalmazta: „A jó levélírók tragédiája az, hogy nem lehetnek jelen, amikor a címzett a levelüket olvassa”...

És ez csak a legcsekélyebb „gond”. Nem árt ugyanis megvilágítani a csillagközi kapcsolatkeresés sötétebb oldalát is. Kevés ingatagabb és veszélyesebb dolog van ugyanis annál, mint (üzenet-) kapcsolatba kerülni olyasvalakivel — információt KISZOLGÁLTATNI önmagunkról (tudományos-technikai, technológiai ismereteinkről és felkészültségünkről, genetikánkról stb.), olyasvalakinek —, akit valójában NEM IS ISMERÜNK!

Kiváltképp kockázatos lehet, ha nem tudhatjuk biztosan, a címzettnek szándékában áll-e a NYÍLT ÉS ŐSZINTE válaszadás, és a párbeszéd, vagy csupán csak egy a mienkénél messze fejlettebb és terjeszkedőbb hajlamú — az égboltot ALATTOMBAN HALLGATÓZVA pásztázó — faj vizslatja űrbéli környezetét, hogy időnként „kihalásszon” magának egy nem túl távoli naprendszerből lelkesen és óvatlanul „integető” civilizációt, melyet aztán alkalomadtán egy VILÁG-pusztító erejű csillagflotta demonstratív felvonultatásával (esetleg bevetésével) rabszolgaságba kényszeríthet (netán ki is irthat), hogy így benyomulva az „őslakosok” életterébe, „lenyúlhassa” az őshonos faj által lakott naprendszer bolygóinak ásványi készleteit, elorozza kincseit, s „beüljön” a készbe. Láttunk már ehhez hasonló példát itt, a Földön is...

Mindenesetre, talán helytálló a megjegyzés: mennél nagyobb a csend és a távolság, annál nagyobb a biztonság...

Ám lehetünk a jövőben bármennyire is megfontoltak és óvatosak, például egy a Naprendszer határán túlra küldeni szánt űrszonda információtartalmának meghatározása tekintetében, és az űrfelderítés általános módszertanát illetően is*, legyünk bár akármennyire is szerencsések az űrtávközlés legmodernebb eszközeinek segítségével megvalósított csillagközi „táviratozás” gyakorlatában, s hozzon ez akármilyen busás hasznot is számunkra, előbb-utóbb mégis szükségét érezzük majd annak, hogy közvetlenebb ismereteket szerezzünk a Naprendszeren túli űr titkairól. (Noha vannak már bizonyos előjelei annak, hogy az emberek többsége lassanként elveszíti érdeklődését az űr iránt [erről bővebben majd az utolsó fejezetben ejtek szót], azért — remélhetőleg — mindig is lesznek olyanok közöttünk, akik nem veszítik el „űr-vágyukat” és sóvárgásukat a messzi-messzi űr-„tájak” iránt, és változatlan hévvel fűti őket a felfedező hajlam és a kíváncsiság.)

* Ma már többen vitatják ama döntés helyességét, melynek alapján TÖBB MINT KIELÉGÍTŐ INFORMÁCIÓTARATALMÚ tárgyakat helyeztek el a Pioneer 10, Pioneer 11, valamint a Voyager űrszondák fedélzetein. Éspedig olyan tárgyakat, amelyeknek kialakítása kifejezetten azt a határozott célt szolgálja, hogy egy a jelentéstartalmukat felismerni képes lény — egy az emberhez legalább is hasonló szellemi és tudás-szinttel rendelkező (az információ-tartalmakat tehát feltehetőleg helyesen értelmezni is képes) „megtaláló” —, messzemenő következtetéseket vonhasson le Földünk Tejúton belüli fellelhetőségére, valamint az ember biológiai adottságaira, továbbá tudás- és kultúrális szintjére vonatkozóan. A Pioneer szondákon például, egy-egy aranyozott alumínium-lapocska található (méretük: 15.29 x 29 x 1.27 cm.), melyeknek információtartalma a következő: egy stilizált, de nembéli elkülönülésükben felismerhetően ábrázolt (ruhátlan) emberpár — egy a jobb kezét nyitott tenyérrel felmutató, és így az ötujjú kéz-struktúra felismerését adó, férfi, valamint egy női alak —, mögöttük az űrszonda körvonalának vésete. Az emberalakok mellett, a Naphoz „legközelebb” lévő tizennégy kvazár irány-vektorai, és távolságuk kettes számrendszerbeli jelekkel történő megadása is fellelhető. A fémlapocska alján pedig a Naprendszer kicsinyített mása látható, ahol is a szondát pályára juttató civilizáció „lakhelyére” (bolygónkra!) egy a Földről elívelő pályarészlet végén megrajzolt kicsiny űreszköz utal. Az UFO „tájékoztatót” a lapocska felső részébe vésett megfejtési „kulcs” teszi teljessé. E kulcs pedig nem más, mint egy hidrogén-atom ábrája, pontosabban a hidrogénnek szerte a világegyetemben „közismertnek” vélt — annak jellegzetesen 20.3 cm. hullám-hosszú rádió-sugárzására vonatkozó — tudás „sugalmazása”. Ennek segítségével (vagyis a kettes számrendszerbeli kódsorozatok átszámításához szükséges alapmérték megállapításával) feltételezhetően lehetővé válik az ábrákhoz rendelt bináris kódú jel-sorozatok helyes értelmezése, miáltal így lehetővé válik a Naprendszer Galaxison belüli űrszektorának beazonosítása is! A Voyager űrszonda esetében, az említett fémlapocskához hasonlatos tárgy mellett, még írásos dokumentumok, továbbá különféle hanganyagok (zenei és beszédhang felvételek), valamint fényképek, TV- és video-felvételek is „utaznak” a fedélzeten.

Az előbbiek szerint útra bocsátott szondák eszméjének rendületlen hívei (az űreszközök jóhiszemű tervezői és létrehozói), valamint az ilyen szondák mélyűrbe történő kiküldésének következetes ellenzői is, egyaránt azt feltételezik tehát, hogy ha eme űreszközöket (illetve azok valamelyikét) egykor esetleg majd megtalálja „valaki”, akkor számára is felismerhető lesz majd a hidrogén-atomra, valamint annak rádió-frekvenciás sugárzására, illetve a sugárzás egyetemes mértékére tett utalás, s így ők — a feltételezett földönkívüli civilizációk képviselői — a szondákon fellelhető információk és „rekvizitumok” segítségével, már meglehetősen széleskörű ismereteket lesznek képesek gyűjteni rólunk, Terra-lakókról. Csakhogy, míg az optimisták REMÉNYKEDNEK ABBAN, hogy ez így történik majd — s legfőként, hogy JÓ IS LESZ NEKÜNK, földieknek, ha így történik —, addig a pesszimisták éppen hogy ellenkezőleg, TARTANAK TŐLE, hogy ez be fog következni, és közel sincsenek meggyőződve arról, hogy a megtalálás, valamint a „rejtvényfejtés” következményei kedvezőek lesznek számunkra...

Folytatva:

Lehet azonban tudományos és kevésbé „tudás-alapú” elméleteket gyártani fénysebességet közelítő űrcirkálók megépítésének esélyeiről, extrém módon görbült terek tulajdonságait kihasználó szuper-civilizációkról, többszörös dimenziójú világegyetemről és a benne leledző párhuzamos világokról, tér- és időugrásról, „csillagkapuról”, időutazásról meg miegyebekről, mégis, ha majd felkerekedünk, hogy ráleljünk a GALAKTIKUS „TESTVÉREK” létezésének VÉGSŐ BIZONYSÁGÁRA, vagy ha csak merő „kalandvágyból” akarunk majd utazni saját bolygórendszerünkön túlra a Kozmoszban, akkor azt — meggyőződésem szerint — csakis olyan módon tehetjük, ha HOSSZAN TARTÓ és talán kiszámíthatatlan kockázatokkal teli űrexpedíciókat indítunk a környező csillagokhoz!

Ha ugyanis léteznének hipertér-„generátorok” és téridő „alagutak”, „fölös” dimenziójú terek és a többi „nyalánkság”, amelyek csak arra várnak, hogy egy furfangos civilizáció felfedezze, használatba vegye és kiaknázza azokat, akkor azok valamelyikének segítségével MÁR RÉGES-RÉGEN ELINDULTAK VOLNA FELÉNK (és számtalanszor „be is futottak volna már” hozzánk) MÁSOK!...

De éppen azért, mert nem repkednek körülöttünk NAP MINT NAP a „csodálatos” (vagy épp rémületes) IDEGENEK, éppen azért lehetünk bizonyosak afelől, hogy SZÁMUKRA IS csupán csak egyetlen út létezik, s így tőlünk (és hozzánk) is CSAK EGY vezet: AZ ÚT, AMIT AZ ŰR MESZESÉGEIN ÁT MINDENKI MÁS IS CSAK HOSSZAN TARTÓ FÁRADSÁGGAL MEGTEHET!

Szinte már hallom is a morajló zúgolódást és ellenvetést, kósza beszámolók és hírek sorolását mívesen cikornyás gabona-körökről, stadion méretű, karácsonyfa-dísz kinézetű repülő csészealjaknak fényvillogások és a pentaton hangskála hangjainak trombitálása közepette történő „alászállásairól” szerte a világban, de legfőképp az amerikai kontinensen.

Hallom a — talán legkorábban dokumentált — „bizonyíték” felemlegetését is: a bibliai EZÉKIEL próféta csodás látomásának leírását a „szekérről”, melyet NÉGY LELKES ÁLLAT VONA, s így szálla alá a mennyekből, majd emelkedék fel a magosba ismét — így és ekképpen, e mondai homályú megfogalmazással adva lehetőséget Erich von Däniken-nek, a zseniális kóklernek, és több más, modernkori UFO-„gurunak” arra, hogy leszögezhessék: mi más, mint csakis egy — sugárhajtóművek vagy forgószárnyak által hajtott — űrkomp, vagy egyfajta (repülni is képes) rakodó-platform lett volna az, annak idején...

És szintúgy emlegetni hallom még Däniken úr és mások további „bizonyságtételeit” is: a földönkívülieknek a történelem más-más időszakaiban megismétlődő, „igazolt” megjelenéseiről — „A JÖVŐ EMLÉKEIRŐL”, „HARMADIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK”-ról meg hasonlókról, mint például az 1908-adik év szenzációjáról, a következetesen UFO-katasztrófának titulált meteor-becsapódási eseményről a szibériai tajgában, a Tunguzka folyó mellett; valamint szinte ugyanily’ engesztelhetetlen makacsságú példálózással hallom azt az 1950-es évek valamelyikében bekövetkezett „repeseményt” is, melyet egy, a „földönkívüliek” által vezetett űrjármű lezuhanásának gondol a tántoríthatatlan UFO-hívő, holott az valószínűsíthető inkább, hogy egy tesztelés alatt lévő, különleges kémrepülőgép (vagy csak egy meteorológiai szonda...) veszett oda akkoriban, az Egyesült Államokban, az Új-Mexikóban található Roswell-ben...

Ez utóbbi okán pedig vélhetőleg még az öszeesküvés-elmélet hívők egész garmadája is hevesen bólogat, hisz itt kell utalnom a legendák „legszentebbikére”, arra a bizonyos mende-mondára, ami szerint Arizonában létezik egy bizonyos katonai bázis, azon belül pedig egy hangár (az 54-es?), amelyben az amerikai hadsereg nagy titokban őrizgeti azt a bizonyos... lezuhant repülő alkalmatosságot, vagyis UFO-t (a „hívők” szerint), sőt, még annak állítólagos személyzetét, illetőleg a személyzet egyik (életbenmaradt!?) tagját vagy egyikük holttestét(?) is birtokolják, miközben mindezt évtizedek óta állhatatosan tagadja az Államok kormánya — bla, bla, bla, bla...

De nem, Tisztelt Olvasó, mégse élje bele magát túlságosan az ilyen és hasonló feltevések (reménykedő hiedelmek) délibáb rebegésű látomásaiba, abba a tévhitbe tehát, ami szerint mindezek a dolgok megtörténtek velünk, méghozzá egynémelyük többször is(!) az elmúlt 4-5 ezer évben. Szerény véleményem szerint ugyanis ez a hiedelem-„katedrális” igencsak omlékony fundamentumon áll, sőt, mi több — inog!

Igen-igen valószínűtlen ugyanis például, hogy az 54-ES HANGÁR REJTÉLYÉT, egy ilyen horderejű „titkot” (ami nem is titok, hiszen legalább 50 éve rebesgetik...), az ellenlábas nemzet valamilyen úton-módon előbb-utóbb ki ne kutatta volna, nyilvánosságra ne hozta volna, a titokból fakadó technológiai „gyümölcsöt” el ne orozta volna! Annak pedig még kisebb a valószínűsége, hogy két rivális nemzet — úgymond — „lepaktálna”, összeesküdne egymással (közös megegyezés nyomán, vagy éppenséggel a földönkívüliek tanácsára), s így csapnák be a világot, csak, hogy ki ne törjön a pánik, ám — csak, hogy mégis maradjon némi bizonytalan sejtelem a lelkekben — folyamatosan „életben tartanák” A NAGY UFO-LEGENDÁT...

Ennek az égvilágon semmi értelme, a dolgok nem így mennek a nagypolitikában, nem bizony!

Tételezzük fel, hogy egy földönkívüli civilizáció űrhajója — egy szándékos landolást követően, vagy egy kivédhetetlen vészhelyzet miatti kényszerleszállás, illetve lezuhanás következtében, esetleg valamely földi nemzet légierejének hatékony működése folytán földre kényszerítve(?!)... — az életben maradt vagy halott személyzetével egyetembena a Föld valamely állama (mondjuk éppen az Egyesült Államok) fennhatósága alá kerül —diplomatikusabb megfogalmazásban: BIZONYTALAN IDEIG ANNAK „VENDÉGSZERETETÉT” élvezi...

Ez az állam ilyen módon ekkor, abba a kivételes helyzetbe kerülne, hogy birtokába jutna egy NEM FÖLDI technológiával épített űrjármű, a benne található összes — technika-történeti szempontból szinte „csodaeszköznek” tekinthető — eszközével és berendezésével együtt. Azonban, még ha netán nagyrészt sérült eszközökről és műszerekről lenne is szó (és a vizsgálódó földiek a személyzet egyetlen, esetleg életben maradt tagjával sem volnának képesek információt „cserélni” azok rendeltetéséről), még akkor is, minimum 10-15 év múltán talán, ha csak félig-meddig is, de kipuhatolhatnák azok mibenlétét és azt, hogy milyen elven is működhettek. Mindezek után pedig azt kellene tapasztalni, hogy onnantól kezdve ez az állam egy UGRÁSSZERŰ, bizonyos szempontból a kor általános tudományos és technikai tudás-bázisából, ismereteiből SZERVESEN NEM KÖVETKEZŐ — a tudásalaphoz szorosan nem illeszkedő — fejlődésbe megy át az ipari (hadi-ipari), technikai, technológiai (haditechnikai, haditechnológiai) „fronton”, miáltal is VERSENYTÁRS NÉLKÜLI előnyt szerezne a többi állammal szemben. (Feltéve, hogy időközben a hátrányba kerültek valamelyike ki nem „figyeli”, fel nem fedi, el nem „cseni”, fel nem használja a „csodamódszerekre” és „csodaeszközökre” vonatkozó kutatási eredményeket...)

Nos, az Egyesült Államok fejlődése az 1950-es évektől datálhatóan valóban elismerésre méltóan impozáns volt (az említett területek fejlődési ütemét tekintve akár még lehengerlőnek is nevezhetnénk azt), és ez a tempó szinte csökkenetlenül megmaradt mind a mai napig is, azonban ez a fejlődés, mint tudjuk, egy pillanatig sem volt versenytárs nélküli; azt pedig a legkevésbé sem lehet helytállóan kimondani, hogy ennek az országnak a XX. század 50-es, 60-as, 70-es éveiben mutatott sokirányú fejlődése — a fejlődés tendenciája — bármely területen nélkülözte volna a kor általános tudományos és technikai tudásbázisához, ismereteihez való szerves kapcsolódást, sőt, noha eme fejlődés „indikátorai” — a tudósok, akiknek mindez végül is köszönhető volt — Amerikában (és Amerikának) gyümölcsöztették az eredményeiket, többségükben MÁS ORSZÁGOK SZÜLÖTTEI VOLTAK, más országokban nevelkedtek, másutt kezdték (esetleg még ott is fejezték be) tanulmányaikat, és a tudományos újdonságnak számító „ötleteik” lényegi „szikrája” is többnyire még azelőtt pattant ki elméjükből, mielőtt az Egyesült Államokba kerültek volna.

Mindezzel nem azt akarom állítani, hogy a Föld eddigi történelmének folyamán egyszer sem juthattak el bolygónkra MÁS VILÁGOK küldöttei, pusztán csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy egy ilyen eseménynek RENDKÍVÜL KICSI a valószínűsége, továbbá, hogy az a technológiai fejlettségi szint, amit ma az Amerikai Egyesült Államok, és rajta kívül s vele párhuzamosan még jónéhány más állam is képvisel, azaz „eszközkészlet” és módszerek, amelyeknek ezek az államok a birtokába jutottak, noha kétségkívül figyelemre méltóak, mégiscsak az emberiség SZELLEMI ÖNEREJÉBŐL manifesztálódtak a gyakorlati hasznosulás területére, így tehát létezésük megmagyarázásához nincsen szükség valamiféle földönkívüli "sült galamb" berepülésének feltételezésére.

A LEGFŐBB KÉTELYEK...

— Az Első:

Noha az űr-technológia távlati fejlődésének felkent „látnokai” nem vetik el a relativisztikus (fénysebességhez közelítő) űrhajózás megvalósíthatóságát, számos tudományos-fantasztikus elbeszélés, regény és film pedig jóformán MINDENNAPOS HASZNÁLATÚNAK mutat be bizonyos — egy adott pillanatban A LEGCSEKÉLYEB KÉTSÉG ÉS BIZONYTALANSÁG NÉLKÜLI TERMÉSZETESSÉGGEL FÉNYSEBESSÉGRE „VILLANÓ”, majd a célhely közvetlen közelében minden további nélkül normál sebességre „visszahökkenő” — csillagközi kereskedelmi és csata-űrhajókat, jómagam mégis meglehetősen kétkedő vagyok e „csodamódszer” tekintetében.

— A Második:

Hasonló fenntartásaim vannak az olyan (csak látszólag tudományos vértezettségű) elképzelésekkel kapcsolatban is, amelyek szerint az elborzasztó űrbéli távolságok áthidalásához szükséges nyomasztó hosszúságú időt egyszer talán bizonyos űrbéli „csodahelyek” (HIPERTEREK és/vagy forgó FEKETE LYUKAK) felkeresésével (vagy ezek „generálásával” (létrehozásával) leszünk képesek majd lerövidíteni, vagyis e kitüntetett helyek igénybevételével talán lehetséges volna a racionálisan szükségesnek gondolt idő TÖREDÉKNYI RÉSZE ALATT másik világokba — netán MÁS UNIVERZUMBA is(!) — eljutni.

— A Harmadik:

Nem tudok szkepticizmus nélküli bizalommal gondolni arra a két „bűbájosságra” sem, melyeknek létjogosultságát eleddig csak futurisztikus eszmefuttatásokban, illetve népszerűsítő „tudományos” művekben, valamint az írott és elektronikus médiumok tematikus fórumain latolgatták lelkesen, egyébiránt pedig „napi gyakorlatban” való használatukat némelyik jobb-rosszabb tudományos-fantazmagória ecseteli fesztelenül. Nos, e két „furmányosság” egyike: a — kisebb (legfeljebb bolygóközi) tér-távolságokon alkalmazott — közvetlen „átsugárzás” (anyagátvitel), vagyis a TELEPORTÁCIÓ, a másik pedig a legősibb emberi vágyálmok egyik "slágere": az IDŐUTAZÁS, főként pedig, ennek a történelem „befolyásolására” elképzelt változata.

Az említett kételyek részletes boncolgatását kezdjük talán a hivatalos tudományos körökben is „szalonképesebb” — a csillagközi űrutazás időigényességét relativisztikus sebességre gyorsulni képes űrhajóval, illetve tér- és idő-manipulálásra alkalmas objektumok és helyek segítségével lerövidíteni remélő — elméletek gyakorlatba átültethetőségének mérlegelésével.

AZ ŰRBEN NINCS SZÁMUNKRA KIRÁLYI ÚT!

őszintén szólva, már az is erősen kétséges számomra, hogy egyáltalán képes volt-e és lesz-e valaha is bármely’ korábbi, jelenlegi és jövőbeni civilizáció akár csak a fénysebesség 50%-át meghaladóan „fürge” űrjármű kifejlesztésére, főként pedig: az élő szervezeteknek egy ilyen "egzotikus" járműben történő utaztatását a sebességnek egy bizonyos határértéken túli növekedésével már UGRÁSSZERŰEN megnehezítő — szó szerint FELFOGHATATLAN TÖMEGŰVÉ tornyosuló — tényezők semlegesítésére.

Ami pedig a kozmikus méretű terekben való utazás időigényességét elegánsan elhanyagolhatóvá alázó tulajdonságúnak leírt GALAKTIKUS „FÉREGJÁRATOK” realitását, pontosabban: a reménybeli „csudálatos” jövőben tér- és/vagy időutazásra alkalmazhatóságát illeti, nos abban — még ha megköveznek, akkor sem hiszek! Én mondom: SZERETNÉM ÉN LÁTNI AZT A MOSÓCENTRIFUGÁT, AMELYBE HA A 9. EMELETEN BELEHAJÍTOK EGY PÁR KOSZOS ZOKNIT, AKKOR AZ HÁROM HÁZTÖMBBEL ODÉBB, A FÖLDSZINTEN JELENIK MEG — MONDJUK 2 NAPPAL KORÁBBAN, PÁRBA ÁLLÍTVA ÉS TISZTÁN…!

Komolyabbra fordítva...

Az Univerzum nem a hozzánk hasonlóan nehézkes, sérülékeny és halandó lények részére szolgáló „téridő fürdőkád”, amelynek valamely’ kitüntetett tér-szegmenséből — egy forgó fekete lyuk téridő deformitásának „lefolyóján” keresztül, illetve egy FELTÉTELEZETT tér-struktúra parittya-hatásának(?) „jutalmaként” — SEMMI PERC ALATT át lehet majd „csorogni” egy — esetenként akár több száz fényévnyi távolságban található, s a szóban forgó „csodahelyek” igénybevétele nélkül még relativisztikus űrhajózási technikával is talán csak száz gyötrelmes életév alatt elérhető — másikba, avagy pedig „retúr jeggyel” lehetne utazni a Kozmosz néhány évszázaddal korábbi (netán KORSZAKOKKAL KORÁBBI) múltjába, vagy még inkább — egy MÁSIK univerzumba, és vissza. EZ NEM MŰKÖDHET!

Tervnek ugyan kiváló, de LÉTEZNIE KELL valami ALAPVETŐ természeti törvénynek, ami KIVIHETETLENNÉ teszi. Van egy mondás: „Ha meg akarod röhögtetni Istent, készíts tervet...!”

Még ha csak egy VALÓDI fürdőkádat tekintünk is: minden, ami nem gáznemű, és onnan lefolyik, az MINDÖRÖKRE lefolyik, és NEM TÉR VISSZA SOHA TÖBBÉ. (Kivéve, ha eldugul a lefolyó... Akkor viszont nem is folyt le IGAZÁN az, aminek le kellett volna folynia...)

Az e témában mégis bizakodástól duzzadó keblű „tudósok” és műkedvelő okoskodók szíves figyelmébe ajánlanám még: ha netán mégis megbújna valahol, az űr valamely’ rejtelmes szektorában egy ilyen VARÁZSLATOS TULAJDONSÁGOKKAL BÍRÓ „csinos” kis objektum vagy tér-szegmens, ahhoz, hogy érdemben hasznosítani lehessen az általa BIZTOSÍTOTTNAK VÉLT pazar lehetőségeket, előbb talán EL KELLENE JUTNI VALAHOGYAN a közvetlen közelébe... Azonban a jelenlegi ismeretek szerint leginkább gyanús jellegzetességeket mutató ilyen „instrumentum”, a Hattyú (Cygnus) csillagképben található kettős rendszer láthatatlan tagja, a csillagászok legtöbbje által az elsőként felfedezett fekete lyuknak gondolt Cygnus X-1, amely azzal árulja el mégis létezését, hogy egy gigantikus spirálba kényszerített csillaganyag átáramlás formájában szabályosan FELFALJA, magába szippantja szomszédjának — a könyörtelen anyagvesztés tényét röntgensugár-„sikollyal” „elsirató” csillag-óriás társának — tojásdaddá torzított testét, nos ez a szörny (hál’ istennek) több, mint 8 000 fényévnyi távolban tombol a Földtől!... És — persze —fikarcnyi biztosíték sincs arra, hogy ha majd egyszer végre-valahára, nagy keservesen mégis elérünk odáig, akkor minden ügygond nélkül „megszelídíthetjük” és „alkalmazásba vehetjük”, mint valamiféle kozmikus TÉRIDŐ-VÁLTÓT... Arra a kérdésre ugyanis, hogy majdan mi módon is kéne azt CÉLRAVEZETŐEN és BIZTONSÁGOSAN „üzembe helyezni”, A VILÁGON SENKI SEM KÉPES MA HITELES VÁLASZT ADNI! W. J. Kaufmann „Relativitás és Kozmológia” c. tanulmány-kötetében megpróbálta ugyan, de ő, bármennyire is tisztelem, mint elméleti fizikust, a nyolcezer fényév biztos távolából nem vállal túl nagy kockázatot, ha leír egy tetszetős hipotézist...

Az pedig, hogy egyebütt a Tejútrendszerben merre is leledzik az a legközelebbi térség, amely HIPERTÉRI JELLEMZŐKKEL bírhat, és főleg: miként is kéne „meglovagolni2, ha már ott volnánk, illetve hogyan volna lehetséges MESTERSÉGESEN LÉTREHOZNI („generálni”) egy ilyen topológiájú teret — ugyancsak színtiszta rejtély jelenleg. (A Pentagonban mindenesetre nehezen csillapítható kereslet mutatkozna egy olyan űrnaszádra, amely’ BÁRMI MÓDON képes volna két, egymástól több tucat [kiváltképp több ezer!] fényévnyire lévő űrszektor távolságát néhány órányi [vagy uram bocsá’, néhány héten belüli] elérhetőségűre „leküzdeni”...)

Ha a Kozmoszban kialakult bármely’ civilizáció egy bizonyos technológiai szint elérését követően MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐEN használatba tudna venni egy a nagy távolságú térutazások idejének „meseszerű” lerövidítésére (netalán „időutazásra” is) szolgáló, „hétmérföldes csizmát”, akkor — ahogy Stephen W. Hawking hasonlóképp rámutatott — MÁR NAPONTA LÁTOGATNÁNAK BENNÜNKET AZ „ŰRTURISTÁK”, és a manipulált téridő kétes szándékú vándorai...!

És nem csak a jövőből „alászálló” (őseikkel csoportképre vágyó) újgazdag Földiek lepnének meg minket; jönnének a tőről metszett, „kalandozó” (vad-) idegenek is! Mert ne higgye senki, hogy egyes-egyedül lennénk a Tejútrendszerben, vagy éppen MI volnánk annak (esetleg a Mindenségnek is!) „királyai”, közel s távol a legfejlettebb civilizáció képviselői. Aki ilyen „fejgőzös” sületlenséggel ámítja önmagát, az sajnálatra méltóbb azoknál is, akik 600 éve még bizton hitték, hogy a Föld egy lapos korong!...

Egyelőre tehát úgy tűnik, az igen nagy léptékű tértávolságok legyűréséhez szükséges IGEN NAGY SEBESSÉGŰ utazások vonatkozásában csak az Albert Einstein által megjósolt — és azóta a Föld különböző részecskefizikai kutató intézeteiben (részecske-gyorsítóiban) több, egymástól független kísérlet során megvalósított nagyenergiájú (extrém nagy sebességű) részecske ütköztetés révén (és más módokon is) igazolt — IDŐDILATÁCIÓS HATÁS („mezei” fordításban: „időtágulás” v. „idő-eltolódás”) tényszerűsége az egyetlen „csoda”, aminek valószerűségét — adott esetben egy relativisztikus sebességre gyorsult űrjárműben tapasztalt járulékos következményként átélve — VITA NÉLKÜL el lehet fogadni.

Einstein óta tudjuk ugyanis, hogy az idő NEM EGYFORMÁN TELIK két különálló és egymáshoz képest is mozgó vonatkoztatási rendszerben; éspedig annál szembetűnőbb ez az eltérés, mennél gyorsabban mozog az egyik rendszer a másikhoz képest. A gyorsabban mozgó rendszerben mért idő — a mozgási sebesség mértékének függvényében — LASSABBAN TELIK a „helyben maradó” (lassabban mozgó) vonatkoztatási rendszerben mért időhöz képest.

Bár Einstein „időtágulást” (praktikus értelemben: időlassulást) megjósló gondolatkísérletében egy relativisztikus sebességű űrhajó szerepelt, talán a tudós sem lepődne meg túlságosan, ha tudhatná, hogy elméletének helyessége (A speciális relativitás elmélete helyessége) az egészen kis méretek világában nyerte el egyik döntő bizonyítását.

Minden esetben ugyanis, amikor atomok vagy részecskék nyalábjait ütköztetik a gyorsítókban, bizonyos "bomlástermékek" (részecske - anti-részecske párok: elektron -pozitron, kvark - anti-kvark párok stb.) keletkeznek, melyeknek antianyag jellemzőkkel rendelkező összetevőik csak igen rövid ideig élvezhetik a lét diadalát (néhány milliomod másodpercig „élnek” csupán), majd pedig más — anyagi — részecskékké átalakulva, „átlényegülve” gammasugárzás és fénykibocsátás kíséretében „megsemmisülnek”.

A kísérletek során pedig bebizonyosodott, hogy az ütközési energia növelésével (az atom-, illetve részecske-nyalábok egymással szemközti „repítési” sebességének fénysebességhez közelítésével) ez az „élettartam” — ha csak néhány százaléknyival is, de MEGNÖVEKSZIK!

Az idő-dilatáció megvalósulásának makroszkópikus „gyümölcsöztetésével” kapcsolatban azonban már komoly aggályok merülhetnek fel, hiszen ahhoz, hogy e hatás már csillaghajó-utasok számára is hasznossá növelődjék, hogy tehát például: az űrutasokat útra bocsátó otthon maradottak szemszögéből 100 évig tartó űrutazás legalább néhány hónappal, esetleg pár évvel kevesebb életidő „letöltésével” terhelje csak az asztronautákat, nos, már ehhez a „mutatványhoz” is a fénysebesség 25-30%-át feltételező — másodpercenként legalább 75,000-90,000 km-es — tempó szükségeltetik. Egy ennél „dicsőbb”, egy nagyságrenddel jobb relatív utazási idő - abszolút utazási idő arány megtapasztalásához azonban már VALÓBAN FÉNY-KÖZELI — a fénysebesség 75-80%-át elérő, sőt, azt inkább meghaladó — „rohanásra” kellene felkészülni.

De amiképp’ fentebb már utaltam rá: egy relativisztikus sebességre gyorsuló űrjármű mozgatásának energia szükséglete („üzemanyag” felhasználási igénye), továbbá a sebesség nyomán keletkező mozgási-energia növekmény, valamint az űrhajó tömegének növekedése — ez utóbbi kettőből fakadóan pedig a „hajó” mozgásirányának megváltoztatásához (a röppálya „elhajlításához”), illetve a jármű LELASSÍTÁSÁHOZ szükséges energia-igény — egyre progresszívebb dinamikájú, egyre ELBORZASZTÓBBAN LETAGLÓZÓ haladványt mutatnak, amint a sebességmérő mutatója az 50% fénysebesség feletti szakaszba „kúszik”.

Ez a szituáció pedig igen erősen emlékeztet engem a 22-ES CSAPDÁJÁRA... Ahhoz ugyanis, hogy IDŐT „NYERHESS”, rohannod kell, méghozzá eszeveszett tempóban, ám mennél inkább növeled a sebességedet, annál több tényező gátol meg abban, hogy hasznát vehesd a száguldásnak...

Bár ki tudja, egyszer tán mégis kiderülhet: a fénysebességet IGEN JÓL megközelítő utazás lehetetlenségével kapcsolatos minden kishitű ellenvetésünk és kételyünk idejétmúlttá lesz, amint az első, relativisztikus sebességre tervezett földi űrhajó a próbaútja során alig néhány százaléknyival marad csak el a c-től. Abban a lélegzetelállítóan felemelő pillanatban végre porrá omlik majd egy ősi félelmet keltő legenda, éppen úgy, mint ama XIX. századi „vészmadarak” nevetséges aggályoskodásai, amelyekkel hajdanán félemlítették a vasúton utazni szándékozókat, figyelmeztetvén őket a rájuk váró „őrületes” — mintegy 45-60 km/órás sebességű — vonatozás minden „végzetes” következményeire!...

CSODÁT KERESVE, ÁM NEM CSODÁRA VÁRVA

Kardasev szovjet-orosz asztrofizikus javasolta először azt a módszert, hogy bizonyos „csodajelek” után kellene kutatnunk a Mindenségben. Mikoron pedig olyan jelenségre bukkannánk, amelyre miután sorra vettünk és kizártunk minden olyan, a jelenlegi tudásunk alapján ismert, gyakorlatilag és elméletileg lehetséges, „szokványos” és kevésbé „mezei” kozmológiai, illetve csillag-fizikai, fizikai vagy vegyi folyamatot, amely a jelenséget okozhatja, ám mindezek után sem lelünk semmilyen ésszerű magyarázatot a dologra, akkor — de csakis ekkor — alapos okunk lesz feltételezni, hogy — esetleg — egy szuper-civilizáció „munkálkodását” van szerencsénk látni az égbolton.

A XX. század utolsó harmadában az egyik legkézenfekvőbbnek gondolt ilyen jelenségnek az ún. „Dyson-gömb” sugárzást tartották. Freeman Dyson amerikai elméleti fizikus 1960-ban vetette fel azt a gondolatot, hogy egy civilizáció megfelelő szintű tudásanyag és technológia birtokában, képes lehet bolygórendszere egyik óriásbolygója fokozatos elporlasztására, amelynek során a kapott „végtermék” felhasználásával — hogy a szülőbolygót fenyegető túlnépesedést és az ebből következő energiahiányt elkerülje — hozzávetőleg a szülőplanétának a saját központi csillaga körüli pályája átlagtávolságában, egyfajta gömbhéj-szerkezetet, LAKÓÖVEZETET építhet. A „lakók” a gömbhéj belső — a napjuk felé eső — felszínén élnék tovább életüket. Eme héj-szerkezet teljes kiépítését követően azután a civilizáció képes lenne központi csillaga TELJES SUGÁRZÁSI ENERGIÁJÁT HASZNOSÍTANI!

Az ilyen civilizációt ettől kezdve voltaképpen már csak Dyson-gömbjének legfőképp 10 Ängström körüli hullámhosszúságú infravörös hősugárzása „árulná” el, a külvilág felé. Az üvegház-hatás elkerülésére az a kikötés, hogy a Dyson-gömb infravörös színképtartományban mutatkozó teljes sugárzási teljesítményének meg kell egyeznie a központi csillag látható tartományban megvalósuló össz-teljesítményével.

Nem kívánom túlságosan részletekbe menően kivesézni ezen elképzelés racionalitását (vagyis inkább ésszerűtlenségét...); elöljáróban egy rövid megjegyzés: úgy vélem, ez egy hihetetlenül abszurd módon ellentmondásos — egyrészt figyelemfelkeltően „magamutogató”, ugyanakkor TOTÁLIS ELZÁRKÓZÁST jelentő — megoldás, ami hosszabb távon mindenképpen gátja lehet a fejlődésnek, ezért egy valamire való — kutató hajlamú — civilizáció nem választhatja ezt az utat energia problémája, illetve túlnépesedési gondjai megszüntetésére. Avval ugyanis, ahogyan itt egy füst alatt két nagy civilizációs „görcs” is feloldódni látszik, tulajdonképpen egy halomnyi TELJESEN ÚJ — az alapproblémákhoz mérten „rémisztő” súlyosságú — KELLEMETLENSÉG szabadulna azokra, akik vért izzadva belefognának egy ilyen feleslegesen heroikus vállalkozásba! Dyson ugyanis nem mondja meg, hogyan lehet megfelelő és állandó sebességgel forgatni ezt a „méretes” — ha a Föld-pályában gondolkodunk: mintegy 150 millió kilométer átmérőjű — gömböt, hogy ne kelljen élethosszig tartó súlytalanságot vállalniuk a belül lakóknak, vagy, hogy bizonyos esetben ne hulljanak bele saját napjukba! Nem mondja meg továbbá, hogyan lehet biztosítani a belélegezhető levegőt. Nem mondja meg, miképp lesz lehetséges egyáltalán bolygófelszín-szerűen „lakájossá” tenni ezt a tökéletes „grillsütőt”, ahol SOHASEM NYUGSZIK MAJD LE A GYILKOS NAP! Nem szól Dyson arról sem, mi módon lehet majd kivédeni a ciklikusan esedékes napkitörések félelmetes erejű sugárzáporát. És a többi, és a többi... (Jó, rendben, kupolavárosokat építenek, dzsungelekkel, óceánnyi felületű tengerekkel, meg oxigéntermelő /légkör teremtő/algákkal... Ámbátor az még kérdés, honnan vesznek majd mindehhez elegendő mennyiségű vizet, városburkoló üveget, művelhetően humuszos földet stb., stb., stb...? Ja, és a gömbforgatás kérdésére adandó válasz még mindig várat magára...)

Mindenesetre a tény, hogy mindezidáig nincs tudomásunk egyértelműen hasonló asztrofizikai jelenség detektálásáról a világtérben, nem Dyson-t látszik igazolni.

Úgy gondolom továbbá, most, hogy a hidrogén- (deutérium-) alapú magfúzió ipari szintű megvalósulása jóformán a küszöbön áll, nyugodt szívvel kijelenthető: sem az emberiség, sem pedig egy hozzá hasonló „életutat” bejáró földönkívüli civilizáció ENERGIAÉHSÉGE, illetve attól való félelme nem növekedhet akkora mértékű fenyegetéssé (még millió éves távlatban sem), hogy annak enyhítésére egy, a Dyson-gömbhöz hasonlatosan költségigényű — a valós kivitelezésben is csillagászati méretű —, elképesztő szellemi és fizikai munkálkodást fölemésztő feladatot kellene megterveznie, vagy akár csak fontolóra vennie.

A túlnépesedés problematikája már zűrösebb mizériának tűnik. Azonban arra sem Dyson gömbje a megoldás. Előbb-utóbb ugyanis (néhány tízezer vagy százezer év alatt) MÉG AZT IS be lehet „lakni”, be lehet tölteni. Csak szorgos nők és férfiak kellenek hozzá, és a probléma - egyre gyorsuló ütemben — ismét előáll... Közben pedig mivé lesz a kalandvágy a gömb alatt, ha még a csillagok sem látszanak?

Akárhogyan is csűrjük-csavarjuk a dolgot, egy mindinkább pusztuló ökológiájú, és ezen felül még minden jel szerint egy végzetesen visszafordíthatatlan tendenciával emelkedő meredekségű túlnépesedési spirálba is „begördülő” bolygó (ilyen a Föld is!) lakosságának hosszabb távon csak egyetlen valamelyest ésszerű "menekülési" módja van: exodus — előbb a bolygórendszer terraformálással „belakhatóvá” tehető környező bolygóira, aztán a csillagokba! Persze szó sincs arról, hogy EGY EGÉSZ ANYABOLYGÓ ÖSSZ-LAKOSSÁGÁT ŰRHAJÓKBA GYŰJTSÉK — és „újhonba” szállítsák. Semmi esetre sem. Éspedig legfőképp nem is azért, mert a többség — egészen bizonyosan — MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT maradni szeretne. Nem bizony. Nem az összlakosság utazásra „csábításának” lehetetlensége a legfőbb ok.

Csak bele kell gondolni: a teljes evakuálás (legalábbis a Föld esetében) FIZIKAI KÉPTELENSÉG LENNE! Még egy szerényebb, „B”-terv is — az egy év alatt megvalósuló NÖVEKEDÉSI RÁTA népességének (és szüleiknek) „kivándoroltatása” is (még ha a Föld összes „űrhajós” nemzete fogna is össze egy ilyen fajta szállítási ütemterv kidolgozására) — idealista ábrándnak tűnik, jelenleg. Ugyanis már az is (ismét csak a Föld nevű bolygóra szűkítve az elemzést) évente legalább 100-150 millió, havi bontásban: 8-12 millió utas elszállításának feladatát jelentené! (És persze az eme nagyságrendben elszállítandó tömeg utaztatásához minden egyes hónapban megfelelő méretű, kellő lelkiismeretességgel és gondossággal létrehozott és előkészített — élelmiszerekkel és különféle eszközökkel is ellátott — biztonságos űrhajók is kellenének!...)

Mi más marad akkor hát a sterilizáláson vagy a rigorózus „egykéztetésen” kívül? (Csak remélni merem, hogy nincs talán már közöttünk egy sem olyan őrült, aki a szisztematikus népirtást még mérlegelhető alternatívaként számításba venné...) Azt mondom tehát: 10-15 évente fel kell készíteni néhány tucat ezer (esetleg százezer) embert — elébb a bolygóközi útra, s aztán a csillagközi kalandra; a többieket pedig — bármennyire is riasztónak tűnik ez első hallásra — sorsuk útján magukra kell hagyni.

Végezetül, tekintsünk most egy utolsó „csoda”-példát.

Talán I. SZ. SKLOVSZKÍJ utalt először arra, 1973-ban kiadott „Világegyetem, Élet, Értelem”, című nagyszerű tanulmányában, hogy az Univerzumban időnként észlelhető gamma-lézer felvillanások esetleg egymással űrháborúkban hadakozó civilizációk „termékei”. Hawking ugyanakkor — közel egy évtizeddel későbbi ismeretelméleti következtetések alapján — ugyanerre a jelenségre azt a magyarázatot adja, hogy azok megsemmisülő fekete lyukak „haláltusájának” legutolsó megnyilvánulásai.

Az én értelmezésemben viszont egyszerre két magyarázat is helyet kap: az egyik szerint, talán egymással „beszélgető”, információt cserélő szuper-civilizációk által gerjesztett effektusról van szó, amelynek segítségével igen nagy mennyiségű, sűrített információ csomagokat továbbítanak egymáshoz, nagy hatékonysággal. A másik megokolásom azonban kissé prózaibb, ámbár közelebb áll az alaptémához. Lehetséges ugyanis, hogy amit látunk, nem más, mint fény-közeli száguldásra alkotott űrhajók 2sebességbe kapcsolásának”, a hajtóművek magasabb terhelési fokozatban való működtetésének (vagy éppen begyújtásának) a következménye!

Én azt hiszem, ez a két ötletszikra is van annyira jó (még ha nem is olyan drámai), mint nagyra becsült „kollégáim” feltevései...

Végül is, mi mások is ezek, mint találgatások és elméleti feltevések, amiből az derül ki, hogy mindezidáig továbbra sincs KIKEZDHETETLEN BIZONYÍTÓ EREJŰ kutatási eredmény a földönkívüli civilizációk létezésére, tevékenységére, a műszereinkkel jelenleg belátható világűrben.

Azért én mégis azt hiszem, MÉGISCSAK LÉTEZNIÜK KELL, még ha mindeddig nem is bukkantunk rájuk. Úgy vélem, ebben minden nyílt gondolkodású ember egyet kell értsen velem.

AKKOR MÉGIS, HOL VANNAK ŐK?!

Talán mindmostanáig rossz módszereket alkalmaztunk a felkutatásukra, de az is meglehet, két valamelyest fejlett civilizáció „hona” (naprendszere) között, szinte kivétel nélkül minden esetben, TÚLSÁGOSAN NAGY — akár sokezer fényévnyi — távolság terpeszkedik, s e civilizációk közül általában is rendkívül elenyésző eséllyel fejlődhet bármelyik is olyan színvonalú szuper-civilizációvá, amelyik már akár egy Dyson-gömbhöz hasonlatos, vagy még egy annál is lenyűgözőbben „látványos” — felfedezhető — csillagmérnöki munkálatba kezdhetne.

Azt eleve kizárom, hogy REJTŐZKÖDŐ ÉLETMÓDOT folytatnának. Van ugyan tudós, aki ezt vallja, ám ez igencsak ingatag érvelés. Csak annyira hiteles, mintha valaki azt állítaná, hogy itt, a Föld bolygón is az a „módi” járná, hogy a világ leggazdagabb, legnagyobb szabadságfokkal (mozgástérrel, befolyással, hatalommal, cselekvési szabadsággal) rendelkező (ámbár nem feltétlenül legokosabb, legműveltebb, legtisztességesebb szándékú) emberei a világ szeme elől elrejtve, REJTŐZKÖDVE élnék életüket. Van rá ugyan precedens, de NEM AZ a jellemző! Ha pedig a legirigyeltebb, bár nem feltétlenül leghelyesebb gazdasági és politikai stratégiát alkalmazó, illetve nem mindenképpen követendő civilizációs kultúrát építő országokat tekintjük, nos, ezek esetében még az elzárkózás feltételezése is nevetséges!

A másik oldal felől szemlélve a dolgot, vagyis a rejtélyt: miért van az, hogy ha ezidáig nem is fedeztünk fel egyetlen testvér-civilizációt sem a Mindenségben, akkor miként lehetséges, hogy ŐK sem „repkednek” jobbra-balra, szíre-szóra, unos-untalan az űrben? Nos, erre a felvetésre talán két — egyik a másikból következő — magyarázat is adható, s mindkettő a kezdet kezdetétől hangsúlyt is kap ebben az írásban.

Az első: egy adott galaxis bármely’ két szomszédos csillaga között CEFETÜL NAGY TÁVOLSÁG LELEDZIK. (A világszigetek — a galaxisok — közötti mérhetetlen „ürességek” riasztó voltáról már nem is beszélve)

A második: A CSILLAGKÖZI ŰRUTAZÁS EGY RENDKÍVÜL IDŐ- ÉS ENERGIAIGÉNYES, SZINTE MÁR „MŰVÉSZI” KIMÓDOLTSÁGÚ SZEMÉLYI ÉS TÁRGYI ELŐKÉSZÍTÉST, TERVEZÉST, VALAMINT TECHNOLÓGIAI KIVITELEZÉST IGÉNYLŐ, FELETTE KOCKÁZATOS DOLOG! Márpedig, ha valami ENNYIRE nem hétköznapi, akkor nem igen lehet csodálkozni azon, ha csak nagyon ritkán, nagyon kevesen vállalkoznak rá, és még ritkábban, még kevesebben járnak sikerrel!

Akárhogyan is van, itt az idő, hogy - minden létező és feltételezett akadály ellenére — Mi mégis elkezdjük a felkészülést AZ EMBER TÖRTÉNETÉNEK LEGNAGYSZERŰBB KALANDJÁRA, hogy azután — okosan, óvatosan tervezve — mielőbb útra bocsáthassuk eleven, vagy hibernált, esetleg „újraalkotható” űrvándorainkat és hírnökeinket (nem csak amolyan „lélektelen” — Pioneer és Voyager /nem a Star Trek féle Voyager!/ mintájú — űrszondákat) — AMÍG MEGTEHETJÜK.

Félő ugyanis, hogy mennél később vágunk bele, annál kisebb lesz az esélyünk arra, hogy megtehessük.

No igen, és még valami. Ha egykoron egy maroknyi emberi lény végül — megfontoltan elszánva magát — úgy dönt majd, hogy NOSZA, INDULJUNK HÁT!, az útra kelők figyelmébe ajánlom Clarke egyik sugalmazott posztulátumát, ami így szól: LEGYEN VEZÉRELVETEK A TRIPLICITÁS!

2003.09.12.

Megpróbálok zanzásítva reagálni.

Sok mindennel egyetértek, de:

-Esetlegesen megszerzett idegen technológia felhasználása:

Nem tudhatjuk, mekkora technológiai szakadék lehet egy intergalaktikus utazásra képes faj és miköztünk. Egy mai mobiltelefon a középkorban meglehetősen kevés segítséget adott volna a legjobb tudósoknak sem reverse engineeringre.

- Egy intergalaktikus faj, ha lenne, már itt lenne (egyben a "rejtőzködő faj" kérdése is:

1. Fene tudja, hány faj van a mi galaxisunkban, ebből hány képes csillagközi utazásra, ha van is, biztosan nem sok. Meglátogatni érdemes "exobolygó" viszont lehet rengeteg. Ha egy faj nekiáll végiglátogatni az esélyes rokonok bolygóit, évezredekbe telhet, míg eljut hozzánk. Itt én figyelembe venném azt is, ha mi találnánk valahol egy másik fajt és felvennénk a kapcsolatot, az a további lakott világok keresését ideiglenesen erősen visszavetné, "leragadnánk" náluk. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy feltétlenül el kellett volna jutniuk hozzánk.

-Téridőn kívüli (hiperugrás stb.) utazás lehetősége:

Jelen tudományunk igazából csak most állt neki tevőlegesen feszegetni az einsteini fizikán túlmutató területeket, a kvantumfizika, a gravitáció, idő, térdimenziók kérdései lázas kutatómunka alá kerültek. Mindezek jövendő eredményei beláthatatlanok, talán épp most állunk olyan nagy áttörések előtt, melyek eddig ismeretlen kapukat nyitnak előttünk. Erős túlzással pofonegyszerűvé válhat olyan kérdések megoldása, melyek jelenleg lehetetlennek tűnnek.

...középről kimaradt a 2. pont:

2. Rejtőzködő faj:

Nehéz (de nem lehetetlen) elképzelni olyan fajt, amely semmiképpen nem akarja kifelé megmutatni saját létezését. Ennek oka csupán egy fajtörténeti (vallási?) okú paranoia lehet, mely a más civilizációktól való elzárkózást, mint a biztonság útját látja. Ha osztozni akarunk Hawking teóriájában (egy idegen faj nagy valószínűséggel nem testvéri szeretetből fog meglátogatni, a rosszindulat, gyarmatosítási, leigázó szándék biztos), megalapozott is lehet egy ilyen hozzáállás. A valószínűsége ennek emberi gondolkodással alacsony. Csakhogy ők nem emberek és amíg egyetlen másik fajt sem ismerünk, pszichológiájukról elég légből kapott lenne előre véleményt mondani.

Ha olyan értelemben nézzük a kérdést, hogy talán itt vannak és nem mutatkoznak, annak is lehet sok oka.

Egyik lehet színtiszta etikai, meg kell csak nézni, mit tett a spanyolok civilizációs behatása a közép-amerikai indián népekre.

Másik lehet az, hogy nagyon nem miattunk, illetve nagyon is érdekeinkkel szemben álló okokból vannak itt (még mindig hozzátéve, HA egyáltalán itt vannak).

Összességében:

Akár pro, akár kontra szólunk idegen civilizációk léte, jelenléte, elérhetősége ügyében, minden válaszunk a kérdésekre bizonytalan valószínűségű teóriákon alapul, nincsenek olyan axiómáink, amelyekre alapozva akár csak megközelíthetnénk a valóságot.

Ez olyan témakör, ahol ultimatív kijelentést tenni bármely irányban máris magában hordozza a fatális tévedésnek nem lehetőségét, hanem bizonyosságát.

Camille Flammarion kijelentése az 1800-as évek végéről:

"A Holdra sajnos sosem fogunk eljutni. Már kis magasságban elfogy a levegő, ami léghajónkat emelné és amit belélegezhetnénk. A Holdra jutás örökké csak ábránd marad."