Hogyan legyek boldog?

Lassan 30 éves leszek, és van egy férjem és egy 17 hónapos kislányunk. Jelenleg a férjem szüleinél élünk az emeleten de nincs külön elválasztva, mivel a konyha nappali közös. Anyagi okok miatt férjem nem akart albérletbe menni. Lassan 2 éve hogy ideköltöztem még terhesen, tény hogy nehezen szoktam meg itt, de terhesen még úgy voltam vele nem is olyan rossz itt hiszen szeretnek engem a szülei. Egy idő után kezdtem is jól érezni magamat, szépen berendezkedtem és tényleg a tenyerén hordoztak főleg anyósom féltett minket. Azt hittem hogy majd max 1 évig maradunk itt(mivel így egyeztem bele) aztán úgyis sikerül külön költözni. Amint megszületett a kislányunk minden megváltozott. Elismerem anyósom tényleg a kezdetektől mellém állt és rengeteget segített/segít a gyerekünk körül, de már az elején sokat szólogatott be, hogy ha valamit nem jól csináltam a baba körül. Tudom, hogy egyedül tapasztalatlanul nem tudtam volna neki ennyi mindent megtanítani szóval egyrészt örülök amiket elértünk vele. Viszont egyre több mindenbe szólt/szól bele, főleg a férjemnek beszél ki sokat. Rengetegszer van olyan ha 3man vagyunk és férjem lemegy hallom hogy megint engem szid neki. Az a baja főként hogy én túl zárkózott típus vagyok, igaz sokat változtam de még mindig változtathatnék. A gyerekkel én nem vagyok egy határozott magabiztos pörgős anya és nem csinálok semmit körülötte. Túl halkan beszélek hozzá és nem nevelem jól mivel nem tanítok soha semmi újat vele. Rengetegszer sírtam már el magam előtte még esténként de férjem se véd meg ilyenkor. Már jó ideje vannak néha durva gondolataim hogy itthagyok mindent és menekülök, de valahogy sose tudtam eddig megtenni. Igazából férjem akarta nagyon a babát én vártam volna vele még pár évet de hirtelen jött szóval nem volt választásom. Tudom hogy nem kérte az életet és nagyon sokszor nézegettünk babás videókat mások gyerekeit, babadolgokat, de nem gondoltunk bele mivel is jár egy gyerek. Mióta megszületett rettentően kimerült fáradt lettem, pedig az elején is volt segítsègem és nem kellett sokat èjjelezni vele de mégis fáradt lehangolt vagyok általában. A férjemmel a házasságunk kapcsolatunk sem a régi már, mivel én még mindig a kislányunkkal alszok egy szobában, és alig jut időnk normálisan beszélgetni esténként mert legtöbbször elalszik mire átmegyek. Sajnos együtt is így nagyon ritkán vagyunk, igazából én nem érzek sose hozzá kedvet annyira elfáradok, pedig férjem sokszor próbálkozik. Régen se voltunk túl sokat együtt egy héten egyszer, kétszer de valahogy mindig el tudtam magam engedni közben és egyáltalán nem szorongtam. Sokkal többet elmentünk ide oda, közös programokat szerveztünk , most meg lassan 2 éve nem mozdultunk ki gyerekkel se. Kettesben egy kétszer voltunk nyaralni de nagyon eltávolodtunk. A kislányt nagyon félti ezért sokszor szól be ha valamit nem jól csinálok vagy ha vmi baj éri. Nem mondanám hogy nem segít a gyerek körül, de mikor még kicsi volt többet altatta, fogta, játszott vele, akár sok munka után is. Most ha későn is jön haza folyton leül sörözni, telefonozni, vagy kitalálja hogy borotválkoznia kell, anyukájának segít elvinni a szemetet. Szóval délután is sokszor én vagyok a gyerekkel. Ha játszik is fennt lefekszik telefonozni és én futkozok vele. Ő csak mesét néz vele az ágyban de futkozni nem nagyon szokott vele. Tudom hogy sok velem egykorú nő mit meg nem adná azért hogy férje, gyereke lehessen, de én sokszor nehézségként élem meg ezt az egészet, minthogy örömmel csinálnám. Nagyon hiányzik sokszor a szabadság, nyugalom, hogy végre én is kimozdulhassak kicsit innen. Nem tudom hogyan fog alakulni a jövőm jövőnk de jelenleg nem tudok boldog lenni, hiszen nem jut idő magamra sose. Bocsi ha hosszúra sikerült, de hátha valaki elolvassa és tud valami hasznos meglátással szolgálni.