Mit tegyek? Mit tegyek? (nagyon hosszú)

Ez nagyon hosszú lesz, előre is bocsánatot kérek és köszönöm a figyelmet.

Nos, az én történetem 3 hónapja kezdődött, amikor megérkeztem az egyetemre. Az elején voltak gondjaim a beilleszkedéssel, de szépen lassan nagyon jóba lettem egyre több emberrel, köztük egy lánnyal is, aki mostanra már a legjobb barátnőm. (Ha egyáltalán hívhatom annak..)Volt egy csapatunk, két fiú és mi ketten lányok. Mindent együtt csináltunk, mi voltunk az "álomcsapat". Az egyik fiú, hívjuk F-nek nagyon félreérthető jeleket küldött nekem, állandóan bókolt és mindenki azt mondta amikor együtt látott minket, hogy teljesen odavan értem. Szóval szépen lassan én is elkezdtem többet érezni iránta, mint csak szimpla barátságot. Közben a másik lány szülinapja egyre közeledett (hívjuk I-nek) úgyhogy mindenképpen valami nagyon jó meglepetést szerettünk volna neki adni, éppen ezért egyre több időt töltöttem a másik sráccal is (P). Közben a dolgok egyre bonyolultabbak lettek F-fel, nem, semmi nem történt köztünk de egyre inkább úgy éreztem, hogy játszik velem, miközben P-vel egyre több időt töltöttem és kiderült, hogy nagyon hasonlóak vagyunk szóval először egy kicsit bosszúból gondoltam, hogy milyen szép is lenne ha F legjobb barátjával jönnék össze, micsoda gyerekes gondolat! Mindenesetre I szülinapjáig nagyon sok idő töltöttünk együtt és igazán közel kerültünk egymáshoz. El is érkezett a szülinap amit nagyon nagy izgalommal vártam, hiszen P is jött velünk. A szülinapon azonban konkrétan mással sem volt hajlandó foglalkozni mint az I-vel, tudom, hoyg az ő szülinapja volt, de ettől függetlenül mindenkinek feltűnt. Én akkor elhatároztam, hogy ez egy nagyon nagyon rossz ötlet volt és nekem csak a barátjának kell lennem. Szóval amikor, nekem elsőként elmondta, hogy nagyon tetszik neki I azt hiszem elég jól kezeltem. P nem tudta, hogy kezelje, hiszen I nem tudott róla és barátja is volt. Szóval én amolyan tanácsadó szerepébe bújva segítettem őt, gyakorlatilag ezáltal ő az egy olyan emberré vált az életemben akit mindenki más elé helyeztem. De sikerült csak a legjobb barátomként tekinteni rá. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, képesek voltunk több, mint 5-6 órán keresztül beszélgetni, nagyon sok mindent elmondtunk egymásnak. Ő azonban továbbra is reménytelenül szerelmes volt I-be. Egyszer ezt el is mondta neki. Na itt még tovább bonyolódott a dolog. I elkezdte vádolni, hogy csak tönkre akarja tenni a kapcsolatát és, hogy hazudik, meg hogy nem gondolja komolyan. Végeláthatalan veszekedések sora kezdődött, amik mind lelkileg mind fizikailag nagyon rosszat tettek P-nek, valamint nekem is, mert ugye én voltam az aki egyszerűen ott ragadt ebben a katasztrofális helyzetben próbálva csitítani az indulatokat, hiszen én mindkettőjükkel nagyon jóban voltam. Aztán egyszer csak a semmiből I rájött, hogy neki is nagyon tetszik P. Szóval reméltem hogy végre minden rendeződne, mind az ő, mind a saját érdekemben. De nem gy lett, a vita-minden rendben hullámok gyakoriabbak lettek én pedig gyakorlatilag a stressztől már nem tudtam menekülni és ezt az egészségem is megsínylette. I nagyon durván kihasználta P-t és vele együtt engem is. Ezt egyszer elmondtam P-nek is, remélve, hogy nem haragszik meg rám véglegesen. De legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy ő is ezt gondolja, csak próbálja elnyomni. Ennek ellenére SEMMI sem változott, én pedig egyre többször kívántam, hogy bárcsak engem szeretne ennyire. Párszor az idegtől nagyon kiakadva bután viselkedtem, de hála Istennek, ez a barátságunkat nem rombolta le, sőt erősebbé tette.

Nos, szépen lassan eljutottak odáig, hogy I megígérte, hogy amikor hazamegy szakítani fog a barátjával, mert ugye ez nem telefontéma. Mindez alatt, nekem egyre több negatív érzésem lett I-vel kapcsolatban, mert nagyon csúnyán elárult többször is. (Sajnálom, ez egy kicsit túldramatizált, de így érzem.) Mindenről tudni akart amit P mondott nekem, miközben ő egyre jobban kizárt a csapatból. Én ennek ellenére próbáltam mindenkivel jóban lenni, nem akartam elveszteni őket.

Mielőtt hazajöttünk a szünetre nagyon úgy tűnt, hogy valami mostmár lesz köztük. (Valójában egy csók volt is.) És én meglepően örültem, hiszen annyira közel álltak hozzám, annyira akartam, hogy végre boldogok legyenek. (Legfőképpen inkább P.) Nos, hazaérkeztem I-vel továbbra is tartottam a kapcsolatot, elmondta hogy szakított a barátjával és, hogy folyamatos veszekedéseik voltak P-vel, sőt még azt is megtiltotta, hogy ezek után I beszéljen a volt barátjával. Én ezt az üzenetet épp nem egy túl jó pillanatomban kaptam meg, szóval teljesen egyetértettem a felháborodott I-vel és azt is mondtam, hogy nem értem P hogy képzeli ezt stb stb. Hát nem éppen kedves dolgokat mondtam róla. Gondoltam ezzel megerősíteném a barátságomat I-vel, hiszen őt támogattam és P amúgy sem írt nekem már több mint egy hete, szóval az ő felét nem hallottam a történetnek. Hát, egy óra alatt kiderült, hogy ez egy rettenetes döntés volt. Kaptam egy szomorú/elárult/mérges e-mailt P-től. Kiderült, hogy I szövegkörnyezet nélkül továbbküldte azt amit mondtam. Szó szerint.

Én nagyon kiakadtam és egy hosszú hosszú nagyon érzelmes e-mail-ban elmondtam P-nek hogy mennyire szomorú vagyok emiatt az egész miatt és, hogy nagyon örülnék, ha végre abbahagynák a kihasználásomat. Fél óra sem telt el, amíg egy bocsánatkérő levelet kaptam és könyörgött, hogy beszéljünk, mert ő ezt nem bírja tovább, és hogy ne utáljam, meg hogy jobbat érdemlek.

Szóval eljutottunk odáig, hogy Skypoltunk végre egy hét után. Hihetetlenül boldog volt, és nagyon sok mindent elmondott többek között azt is, hogy többé már nem tud megbízni I-ben annyira, mint előtte. Megígértük, hogy következő nap hívjuk egymást, ő azonban nem volt sehol. És a következő nap sem. Már nagyon aggódtam, hiszen beteg és féltem, hogy vissza kellett mennie a kórházba. A harmadik nap estéjén egy két soros e-mailt kaptam tőle, amiben elnézést kért, mert ő most nagyon elfoglalt és nincs ideje rám. Én elégé megsértve éreztem magam, hiszen én konkrétan a családi programot áldoztam arra, hogy rá várjak.

Mindenesetre, eközben rájöttem, hogy én többet érzek iránta mint barátságot, ezt eddig kétségbeesetten tagadtam, hiszen, ő a legjobb barátom és a valószínűleg lesz valami közte és a legjobb barátnőm között. Igazából nem is értem egészen. Annyira félek, hogy elveszítem egyszer, hogy még akkor sem mennék bele egy kapcsolatba ha ő is szeretné, hiszen így a barátom marad, akkor meg ki tudja, hogy végződik. De fizikai vonzalmat továbbra sem igazán érzek, viszont a szívem már darabokban van, plusz a vizsgaidőszak, plusz az állandó veszekedések a szüleimmel.

Igazából arra készültem, hogy én most szépen kicsit eltávolodom ettől a pár embertől, mert egyszerűen nem vagyok képes a drámát tovább kezelni, ami most már nem csak a tanulmányaimra, de az egészségemre is kihat. Rettegek és nem tudom, hogy mit tegyek. Vajon el kellene sétálnom csak szó nélkül? (De az gyakorlatilag lehetetlen, ugyanabba a társaságba tartozunk, és nagyon sok embert hanyagoltam el miattuk, valamint egymás mellet lakunk..)

De az sem jobb ha elmondom neki, hogy mit érzek, mert szinte biztos, hogy ő nem érzi ezt. És így elveszíteném. Maradnom kellene ebben az egész kavarodottságban csak csöndben és megtartanom magamnak az érzéseimet?

Egyáltalán honnan tudhatnám, hogy valóban szeretem-e?