Mi jut eszedbe a közönyről?

Hát nehéz gyerekkorom volt, és ahogy felnőttem, kezdtem úgy érezni, hogy a szeretet egy hazugság, és hogy igazából csak mindenki felszínes, önző érdekből szeret valakit.

Pl.: csak akkor fognak szeretni, ha szép vagy, ha fel tudsz mutatni valamit, ha vagy valaki ezen a világon

Én meg nem éreztem magam semmilyennek, és ezt éreztették velem mások is.

Nagyon sokáig, a mai napig küzdök azzal, hogy elhiggyem, hogy nem csak ilyen van, hanem van olyan, hogy valaki tényleg kedvel, tényleg szeret, pedig teljesen megváltoztam, és az eszemmel, tudom, hogy mi az igazság, de néha nehéz a szívemmel elhinni.

Na az ilyen szintű téveszmék miatt alakult ki bennem, hogy már én sem akartam/nem mertem az embereket szeretni, kezdtek nem érdekelni, hidegen hagyni, stb. nehogy ismét csalódnom kelljen. Egyszóval minden más helyett maradt a közöny biztonsága.

Ha tudok segíteni, akkor persze nem vagyok közönyös, hisz a segítés lehetősége feledteti az adott esettel szembeni döbbenetemet, és ilyenkor nincs is idő sajnálkozásra, elborzadásra. Pl. hiába nem bírom a vért, ha látnék a földön egy vérző embert, attól még odamennék hozzá, hogy megtudjam, eszméleténél van-e, hogy a mentőknek a telefonáláskor ezt el tudjam mondani.

Én az állatokkal sem tudok közömbös lenni, de olyan szinten, hogy már több olyan eset volt, hogy a járdán látott bogarakat füves részre vittem, hogy ne tapossák szét őket, vagy egy ázott, idős rigót olyan helyre vittem, ahol a macskáktól védve volt, pedig piacról jöttem, mindkét kezem tele volt nagy szatyrokkal. Mondjuk ezeket lehet, hogy mások már megmosolyogják.