Ennek örülnöm kellene vagy épp ellenkezőleg?

Nagyon friss kapcsolatban vagyok, 3 napja vagyunk együtt. Tegnap bevallotta, hogy mikor megismerkedtünk pár hete, nem igazán volt oda értem, egyáltalán nem érdekeltem, nem tartott vonzónak. Mondjuk nem is terveztünk semmi ilyet, hiszen neki barátnője volt, akit egyébként miattam hagyott ott (nem tettünk semmit, én leszögeztem neki, hogy még csak kettesben sem vagyok vele hajlandó találkozni, amíg barátnője van), meg hát nem is egy városban töltjük az időnk nagy részét, én csak nyáron vagyok itthon, nemsokára megyek vissza 200 km-re, és egyáltalán nem akartam én itteni kapcsolatot. Szóval lényeg a lényeg nem érdekeltem, nem tetszettem neki (van rajtam jó 15 kg, amit szépen lassan adogatok le, de jelenleg tényleg nem vagyok bombázó), viszont eldöntötte, hogy nem fog megítéli ez alapján, meg akar ismerni. Aztán ahogy megismert, nagyon megtetszett neki a személyiségem, teljesen belém bolondult. Azt mondja, elfogad így, nem ez a lényeg, és mellettem áll mindenben, a betegségemmel kapcsolatos küzdelemben is támogat (pajzsmirigy, folyton szórakoznak a gyógyszeradagommal, ami nem csak a súlyom tologatja ide-oda, hanem más problémákat is okoz, amik ugyan nem súlyosak, de azért rontanak az életminőségemen). Egyrészt ez nagyon jó, nem is tudom, talán 100-ból 1 az olyan kapcsolat, ami már az elején sem a külsőségre, vonzalomra alapul, és iszonyú jó érzés, hogy azért imád, aki vagyok, elfogad, támogat, viszont... Nem mutattam, de nem esett túl jól, hogy ezek szerint igazából nem is nagyon tetszem neki. Mi lesz így? Még nem feküdtünk le, de ha majd odakerül a sor, tele leszek gátlásokkal. Hogy lehet így egyáltalán vonzalom köztünk? Lehet, hogy hülye vagyok, lehet, hogy túlaggódom, de a súlyom mindig is kényes téma volt, világ életemben önértékelési gondjaim, önbizalomhiányom volt. Köszönöm szépen!

22L