Van itt olyan, akinek pszichológus a párja?

Nem pszichológus a párom, de sokat ismerek. Mint minden más szakmában, a pszichológusok között is van jó szakember, meg csapnivaló. Aki jó a szakmájában, annak a magánélete is gördülékenyebb, és amit nem szabad elfelejteni, ha valaki pszichoterapeuta, azaz nem csak simán elvégezte az egyetemet, hanem emberek gyógyítására, kezelésére szakosodott, annak kötelezően részt kell vennie egy un. sajátélmény terápiában, tehát neki nagyobb önismerete van.

De természetesen itt is gyakran előfordul, hogy suszternak lyukas a cipője.

Én most fejezem az egyetemet, januártól már mondhatom, hogy pszichológus vagyok. A párommal gördülékeny a kapcsolatunk, mindent nagyon jól meg tudunk beszélni, alig vannak problémák- de ennek semmi köze ahhoz, hogy én milyen egyetemen tanulok. Ő meg programozó, és? Szerinted akkor jobban meg tudja tervezni az életünket, mert mérnök? Mert amúgy megdöbbentő módon a praktikus, racionális dolgokban én vagyok a jobb. De igazából tök mindegy, mert azon múlik, hogy a két ember mennyire jön ki jól egymással és mennyire jól illik össze.

Az oké, hogy a szakmán belül, amikor mondjuk elmész egy terápiára, mit vársz el a szakembertől. A pszichológus ezt tanulja, ésszel nagyon is jól tudja, hogy hogyan kell mondjuk egy konfliktushelyzetet vagy krízishelyzetet kezelni. Az sem biztos, hogy egyébként a munkájában gáz, ha otthon, magánemberként kicsit elengedi magát és érzelmekkel túlfűtötten nem képes átgondoltan, higgadtan beszélni, mint ahogyan azt egyébként a terápián javasolná akár saját magának is. Engedtessék meg már nekünk, hogy a magánéletünkben ugyanolyan szarszemét emberek legyünk, mint bárki más, a magunk problémáival és a magunk hülyeségeivel együtt. Nehogy azt hidd, hogy mondjuk Csernus (oké, ő rossz példa ide, de példának példa) tényleg úgy kezeli otthon a problémákat, mint a terápiában amiről hallani lehet. És nem azért, mert rossz szakember lenne (erről nem tudok nyilatkozni), vagy hogy olyan módszerrel próbál gyógyítani, ami még szerinte is rossz és nem működik, mert ez sem feltétlenül igaz. Csak az ember, amikor dolgozik, másként viszonyul mások problémáihoz, mint amikor otthon van, kettesben a párjával esetleg, teljesen nyugalmi helyzetben, magánemberként. És az, hogy milyen embert választott, hogy mennyire illenek össze, az totál nem függ egyikük szakmájától sem. Bár abban tényleg igaza van az egyik előttem válaszolónak, hogy terápiához 150 egyéni vagy 250 csoportos önismereti órákon kell részt venni, mielőtt tényleg elkezd praktizálni, ez azért nagyban segíthet a párválasztásban is, és a problémakezelésben is.

Én pszichológusnak tanulok.:) A gyakorlatban ez így lenne, ha valaki tiszteli a szakmáját és nem él vele vissza (sajnos lehet aljas dolgokra is használni ezt és tulajdonképpen ez terjedt el a köztudatban sajnos és ez okozza a bajt, erre mindjárt visszatérek). Segít megoldani a problémáket gördülékenyebben, ha tudom, hogy a párom miért nem ért velem egyet, hogy csak védi a maga önbecsülését egy vita során, vagy tényleg megoldást keresünk épp, könnyebb meglátni, mikor kell abbahagyni egy ilyen helyzetet, mikor kell felhozni újra, ha akarunk rajta dolgozni, könnyebb kiszűrni, ha gond van, illetve jobban tudom bizonyos idő elteltével azt is, hogy mi az, ami tényleg jó neki és mi az, amit csak én hinnék annak, ha nem ismerném és nem tudnám, hogy talán ő sem azt akarja, amit hajtogat. :) Nagyon sokat segített a volt párom esetében is, illetve a kapcsolat lezárásában is (én figyeltem arra, hogy ne legyen neki rossz, úgy akartam elvarrni a szálakat, mikor nem éreztem, hogy ez működhet tovább).

DE! És itt jön a probléma. Nagyon aok hallgatótársam és már diplomás ismerősöm sportot űz abból, hogy a szeretteit, és így a párját is elemezgeti, nagyító alá tolja, előtte akar egy lépéssel járni és elvesz mindent a kapcsolat varázsából azért, hogy mindenből ő kerüljön ki jól és biztonságban. Vagy csak szimplán játszmázik meg szórakozik, hogy hogyan nyomhat le valakit, vagy hogyan láncolhatja magához. Gusztustalan és etikátlan, persze, de egyrészt olykor nehéz is erre nemet mondani magadban, másrészt alapvetően meghatározza a szakma és a mi megítélésünket... És nagyon gyakori nálam is, hogy mikor szívből, emberként és nem szakemberként állok valakihez, amögött is azt keresi, ami okot ad bizalmatlanságra. Hogy biztosan ez is csak egy technika, nem is szeretem, meg ne akarjam analizálni, akadjak le róla, ne nézzek így rá, mert elege van abból, hogy a magamfajták úgy mozgathatják a szálakat, ahogy akarják (az utóbbit egy barátom mondta nekem, nem párkapcsolatban hangzott el, de nagyon rosszul esett a feltételezés.)

Szóval sajnos nem könnyebb. Pontosabban, könnyebb lenne, de az a másik belénk vetett bizalmától függ. Hogy ezt a kvázi lépéselőnyt és a tanultakat nem önző dolgokra használjuk és főleg nem úgy, mint aki nem tudja a magánéletében letenni azt az átkozott szakmát. :/ :)

L

# 3 válaszadóhoz csatlakozom.

Az, hogy valaki pszichológus, önmagában semmit nem jelent, hiszen a pszichológiának nem minden ága a lelki problémák kezelésére hivatott. Pl. egy reklám-, vagy munkapszichológus vajmi keveset tudhat a mélylélektani dolgokról (tanulni nyilván tanult róla, de ugyanez kb. minden bölcsészről elmondható, pl. a pedagógusok is tanulnak pszichológiát.)

Aztán még a terapeuták között is vannak jók és kevésbé jók, ahogy a fenti válaszadó írta. A legtöbb pszichológus azért megy pszichológusnak, hogy a saját problémáit dolgozza fel, aztán vagy sikerül, vagy nem.

Viszont a válaszadó írt arról, hogy a terapeutáknak kötelező a saját terápiás élmény. Ezt is lehet mélyebben, vagy felszínesen csinálni. Ha valaki hatékonyan dolgozik a saját terápiájában, annak mély önismerete lesz és képessé válik a harmonikus kapcsolatokra. Ez igaz a pszichológusokra és a páciensekre egyaránt. Szóval nem a végzettség a döntő, hanem a saját terápia.

Problémák pedig minden kapcsolatban adódnak, kérdés, hogy hogyan kezelik azokat.