Más is volt már ilyen helyzetben? Hogy lehet ebből kilábalni?

Hosszú lesz azt hiszem, köszönöm annak, aki átrágja magát rajta.

Szóval a helyzet az, hogy véget ért egy 11 éves kapcsolatom, kis túlzással egyik napról a másikra. Hogy pontosan miért, arra nagyon nehéz lenne őszintén válaszolnom, a hivatalos verzió az, hogy kiszeretett belőlem a párom, azonban tekintve, hogy ennek nem igazán volt jele, inkább azt mondanám, hogy bejött egy harmadik fél a képbe. Persze ki tudja, igazán nem is lényeges. Ami lényeges, az az, hogy én mindvégig abban a hitben voltam, hogy megtaláltam a nagy őt. Mindenben passzoltunk, tervekben, világnézetben, ki-mit szeret kérdésben, nem veszekedtünk, nem féltékenykedtünk, egyfelé tartottunk... de nem sorolom, tényleg mindenben passzoltunk. Mindvégig igyekeztem kettőnk érdekeit szem előtt tartani, szabadságot, szeretet, támogatást adni, Most pedig vége - én az elmúlt hónapokban tettem, amennyire megalázkodás nélkül lehet, kapartam, de minden eredmény nélkül, így nem maradt más, el kell engednem kettőnket. A legnehezebb azt megemészteni (és nem is sikerül), hogy ő hogy tud ilyen könnyen átlépni ezen az egészen.

Telnek a hetek (lassan a hónapok), még van pár dolog, amit el kell rendeznünk (főképp anyagiak), de már két hónapja nem élünk együtt. Azóta pedig nagyon furán (és természetesen nagyon szarul is) érzem magam. Érdekelne a ti véleményetek, tapasztalatotok, főképp olyanoktól, akik léptek már ki hosszú kapcsolatból.

Szóval kezdetben volt a derült égből villámcsapás - az "ez nem lehet igaz" érzés. Ezt követte a harcolj érte időszak, majd miután elfogyott minden ütőkártyám, szép lassan kezdem elfogadni, hogy nincs többé olyan, hogy "mi". Persze minden nap (és éj) csak róla szól, a rengeteg közös emlékről, tervekről. Bármire nézek, bárhová megyek, csak ő jut eszembe.

Mostanra pedig nagyjából abban az állapotban vagyok, hogy nagyon hiányzik a régi (!) közös életünk, de nem kezdeném újra (nem mintha erre lenne esély, csak ha eljátszom a gondolattal, akkor se), mert ez az ember már nem az az ember, akivel együtt voltam, tudom, hogy ez nem működne.

És egyszerre nyomaszt nagyon sok minden. És nem tudom hogy ebből van-e kiút, és ha igen, akkor hogyan. Egyfelől nyomaszt, hogy egyedül maradtam. 11 év az rengeteg, nagyon szerettem szeretni valakit és nagyon szerettem szeretve lenni. Ennek a hozománya, hogy eltűnt a jövőm (ami a mi közös jövőnk volt), hisz minden tervem/tervünk a közös életről szólt. (gyerekvállalás, házvásárlás, és rengeteg egyéb apróság).

E mellé még ott van, hogy nagy hirtelenjében (másfél hónapja) visszaköltöztem a szülői házba, így utólag is azt mondom, hogy ez volt akkor a jó ötlet, mert olyan voltam mint egy zombi, fölösleges lett volna bárhová máshová elpakolni. De itt nem maradhatok hosszútávon, -a magam érdekében, amúgy természetesen maradhatnék- hisz meglett, felnőtt ember vagyok, ez csak ideiglenes megoldás.

De a barátok szétszéledtek, ha visszaköltözök abba a városba, ahol a párommal éltünk, akkor csak 1-2 ember lenne, akivel néha el lehet menni ide-oda, de csak ritkán. Abban sem vagyok biztos, hogy a régi, közös lakásba (albérletbe) bölcs dolog egyedül visszaköltöznöm.

Itthon nem maradnék, ahogy említettem is (mert szerintem nem egészséges ilyen idősen), de kétségtelen, hogy itt nagyon tudok spórolni, mert beszállok a rezsibe, kajába, itthon el nagyon nem járok, szinte az egész fizum megmarad. Vagy felköltözhetek Budapestre, ahol szintén van 1-2 ismerős, meg lenne ingyen albérlet, de nem vagyok oda Bp-ért, viszont lehet, hogy egy teljes környezetváltozás jót tenne.

Teljesen tanácstalan vagyok, de tényleg, teljesen. És amíg ennyire nem tudom merre az előre, addig talán a legokosabb nem meghozni egy ilyen döntést. Viszont ki tudja, lehet, hogy ha ideragadok, (és bele az önsajnálatba, amit igyekszem elkerülni, de teljesen nem megy) akkor soha nem lábalok ki a tanácstalanságból. Ezért kellene a ti tapasztalatotok, tanácsotok.

És végül, de nem utolsósorban: én ilyen régimódi vagyok (sajnos?). Nem kacsintgatok ki a kapcsolatomból, teljes szívvel szeretem és támogatom a végsőkig azt, aki mellettem van. Épp ezért úgy érzem, ez nekem hatalmas csalódás, és nagyon törés. Viszont benne vagyok a korban, ez nyomaszt jobbról, balról pedig az, hogy egyszerűen képtelen vagyok elképzelni egy új kapcsolatot. Hogy újra, nulláról felépíteni, megszeretni valakit ennyire, kitartani mellette... aki aztán lehet, hogy megint gondol egyet 11 év után és lelép? Tudom jól, hogy most egy jó adag időt kellene hagynom magamnak, és túl lenni ezen az egészen, de 33 éves vagyok. Van nekem erre időm? Családot, gyerekeket szeretnék, ennyi idősen hogy adjak időt magamnak? De a csajozás nekem sosem ment - mármint én nem így képzelem egy jó kapcsolat kezdetét, hanem úgy, hogy megismerkedek, megismerem a belső tulajdonságait, barátok leszünk, aztán továbbalakul. Úgy, hogy nincs társaságom, erre se látok esélyt - de mondom újra, nem is tudnám elképzelni magam más mellett.

Hogy lehet ebből az egészből kilábalni? Hogy tegyem magam egyenesbe? Természetesen nem személyre szabott tervet kérek :) Csak alapvető tanácsokat, tapasztalatokat. Köszönöm hogy végigolvastad, azt pedig pláne, ha hozzá is szólsz. Szép napot mindenkinek!

33/F