A házassági szerződés egy intelligens és bölcs módja annak, felkészüljünk egy esetlegesen megtörténő válásra?

Szerintem nem ördögtől való, de nem is lesz tőle automatikusan könnyű és problémamentes a válás sem, ha van. Rokonságban volt egy nagyon gusztustalanul csúnya válás, ahol 5 évig pereskedtek egymással a felek, pedig volt érvényes házassági szerződés. Csak hát ugye nem Amerikában élünk, egy polgári szerződés nem fogja felülírni az általános országos törvényt, és ha az egyik fél utólag "meggondolja magát" vagy valami miatt megtámadja a szerződést, akkor ugyanúgy ronda válás lesz a vége, mint nélküle lenne, és semmi sem garantálja, hogy a szerződésben foglaltak megvalósulnak.

Bár hozzátenném azt is, hogy nálunk az esetek 99%-ban felesleges is lenne, a magyar törvénykezés meglepően igazságos a válások tekintetében. Saját cégalapítás, nagyon durva anyagi különbségek (és nem az ilyen 200 nettó vs 400 nettó jellegűt értem ez alatt) esetén lehet értelme, de az meg itthon nem egy gyakori felállás.

De amúgy jah, én nem tartom rossz dolognak. Jónak sem feltétlenül, de csak mert tényleg feltételezi a házasság végét, ugyanakkor a mai világban nem szabad megsértődni azért, mert van egy ilyen biztosítéka az embernek.

Igen.

Ha együtt maradtok, akkor úgysem lesz rá szükség. Ha meg nem, akkor meg mindenkinek érdeke, hogy bonyodalmaktól mentes legyen a válás és ne 10 évig járjunk bíróságra az utolsó kiskanál felezése miatt. Én nőttem fel az ügyvédek szeme előtt emiatt (engem is behívtak, mint tanu), nem vágyom rá a saját házasságomban.

Szerintem egy kapcsolatnak pont arról kellene szólnia, hogy minden nap külön eldöntjük, hogy egymást választjuk, nem pedig kényszerből maradunk, mert 20 éve ezt mondtuk. És az anyagiakkal is ez a helyzet: napról napra úgy döntünk, hogy osztozunk egymással élményeken, élettéren és ételen, adunk egymásnak és nem csak morogva tűrjük, hogy a másik a 20 évvel ezelőtti döntésünk miatt jogot formáljon bármiből, amit azóta már rég nem úgy gondolunk és a másik is már rég nem az az ember esetleg, akinek szívesen adnánk többet és többet.

A külön kasszában van valamiféle állandóság, véglegesség. Tudom, hogy mim van, mivel számolhatok, miért felelek. A közös kassza képlékenyebb.

Én imádok a páromnak adni dolgokat, sosem várom őket vissza, mert apám mindig elvette az ajándékaimat, amit tőle kaptam és ez szerintem gecı dolog, ellenben a külön kassza híve vagyok. Magyarul amit a párom oldalára rakok, az megszűnik létezni az én oldalamon, akkor is, ha az a szemét megcsal esetleg és emiatt utálni fogom. Ezekről a dolgokról lemondok abban a pillanatban, mikor neki adom, de hogy lemondjak akár csak elméleti szinten arról, ami a létbizonyosságom garantálja? Hülye az, aki bizonytalanságba sodorná magát. Így a legjobb kapcsolatot sem lehet élvezni. Jobb, ha mindenki tudja, hogy mivel gazdálkodhat, mivel számolhat és ha a másik ad neki valamit, akkor azt is tudja, hogy az nem a miénk, hanem az övé. Nem szólunk be egymásnak, hogy mit vett a megtakarításaiból vagy mivel kísérletezik épp, nincs fölösleges feszültség, bedobunk hó elején egy összeget a közösbe rezsire és kajára és boldogok vagyunk. Szerintem ez jobb érzés. Számomra biztosan jobb érzés.

Mondjuk én az a fajta ember vagyok, aki a legotthonosabb otthont sem érzi a sajátjának és nem számol vele amíg bérleti díjat fizet érte. Belőlem nehéz lesz ezt kinevelni, ha nem egyenesen lehetetlen.

nálunk készült, mert én a szüleim révén sokkal több pénzt vittem a házasságba, a férjem kb 0 ft-t

10 éve vagyunk együtt, jelenleg 0% a válás esélye, de nem bánom, hogy anno megirtuk 20 ezer ft-ért, mert ha lelép akkor nem a felmenőim által megdolgozott milliók felét kell neki odaadnom, csak a közösen összeszedett vagyon felét

ha meg örökre együtt maradunk, akkor ugyis mindegy