Hol van az a határ, amíg a békesség érdekében érdemes inkább csendben maradni? (folyt. Köv. )

A páromnak van néhány haverja, barátja, akiknek nagyon más a felfogása, életmòdja, de szereti őket, mert nagyon régi ismeretségek és / vagy mindig lehet rájuk számìtani. Viszont nem tudnak viselkedni és semmi sem "szent" nekik. Pl az egyik az új csajával itt ragadt szenteste késő éjszakáig. A másik pont letojta, hogy kifejezetten kértem, melyik nap várunk másokat, ők ne aznap jöjjenek. Erre csak az lett a vége, plusz a srác irtò szemtelen, neveletlen gyereke is itt volt. Nekem meg tök kellemetlen volt, hogy az unokatesóim több száz km utazás után bolondok házába érkeztek a családi program helyett :/. Mert ìgy a mi gyerekeink is meg voltak vadulva, engem az agyvérzés környékezett. És most én vagyok a hálátlan antiszociális gyökér, amiért kimondtam elég határozottan, hogy elegem van a haverjaiból, minden jó tulajdonságuk ellenére is, és külön fàj, hogy hiába pròbáltam ésszerűen szervezni, le se... A kedves párom meg egész egyszerűen nem akarja felfogni, hogy ennek ìgy nincs értelme. Teszem hozzá, volt már sokkal csúnyább vége is, amikor egyszerre akart vendégül látni sok különböző embert (ő rokonait, haverjait), holott már akkor is borìtékolhatò volt, hogy összeférhetetlen a banda. Álljak ki ilyenek utàn még keményebben a véleményemért, hogy egyszerre csak egy társasàg legyen, és ne várja el a jòpofizàst egyik vagy másik részről sem? Mit tennétek?