Van még esély, hogy normálisan és ami a legfontosabb, boldogan együtt éljünk?

Párom eléggé kisajátító típus. Az alkohollal is akadnak porblémái, de próbálja magát moderálni.

Hétvégén volt egy olyan eset ami fölött már nem tudom, hogy napirendre tudok e térni.

Néhány gyerekkori barátjával készültünk iszogatni, egyiküknek a lánytestvérét ismerem, akit a fiúk beleegyezésével el is hívtam, hogy legyen női társaságom. (jelzem szinte soha nem járunk társaságba, így nagyon boldog voltam, hogy végre kimozdulunk)

Mivel nagyon hideg volt a kocsma kerthelyiségében, ezért megszavaztuk, hogy felmegyünk ehhez a lányhoz (és annak élettársához) és ott folytatjuk.

Párom nagyon fáradt volt és elaludt a kanapén, mi beszélgettünk, söröztünk, zenét hallgattunk. Dohányzásból, az erkélyről visszajövet a csapat másik női tagja (akit ugye én hívtam és akihez felkeveredett végül az egész csapat) felrikoltott, hogy ha már bealszanak a fiúk, menjünk bulizni (előtte megbeszéltük, hogy eszünkbe sincs menni, csak kíváncsi volt mennyire aludtak be a pasik).

Párom felriadt, duzzogva szedte a holmiát es elindult haza (együtt élünk), én utána indultam de közölte hogy rohadjak meg menjek csak bulizni. Mondtam neki, hogy nem akarok, de várjon már pár percet, mert más is hazafelé tervez menni, akkor menjünk egy ajtónyitással. Nem tetszett neki, ott hagyott. Én leültem mint az iszap, nem értettem, hogy most mit tettem, gondoltam lenyugszik és visszajön. Miután pár perc múlva nem jelentkezett, felhívtam. Nem is emlékszem mit mondott, rám nyomta a telefont.

Majd írtam neki üzenetet, hogy mi a gond?

Na itt jött a feketeleves: elhordott mindenféle utolsó mocskos haddnemondjam minek. És közölte hogy ilyen undormány (volt még pár fantasztikus jelző) nő neki nem kell, reggel hazajön a cuccaiért és elhagy. Próbáltam normálisan válaszolni, majd a többek rámszóltak, hogy ettől csak idegesebb lesz, hagyjam, majd reggelre lenyugszik.

Annyira elborult elmével írt, hogy megírtam neki, hogy maradok itt a társaságban (féltem hogy otthon folytatja az őrjöngést élőben). A többiek is féltettek, úgyhogy ott maradtam a barátnőm lakásán a kanapén aludni.

Kiderült, hogy ő sem aludt otthon, reggel nem sokkal utánam hazajött.

Ott elkezdte mondani, hogy mekkorát csalódott bennem, hogy én a mocskos k*va barátnőmet választottam, akivel k*rválkodni akartam menni. (Soha nem járok bulizni, barátaim sincsenek, mert nem igazán bírja, ha eljárok otthonról. Úgyhogy semmi alapja nem volt ennek a kirohanásnak. Néha, még ha a családomnál vagyok többet azt is szóvá teszi)

Illetve jött azzal, hogy elhagy stb. Mondtam neki, hogy jól van én már nem bírom, hogy elszigetel, már a családomtól is és ha kozmetikushoz megyek az is egy büdös k*va és meg akar engem rontani.

De addig addig mondta, hogy bántja hogy bánt engem és mindig azt bánja akit legjobban szeret, meg volt közös sírás rívás, hogy végül maradt.

Azt mondtam neki, hogy akkor maradhat, ha elmegy terápiára és rendberakja magában ezt a problémát amitől ennyire féltékeny és kisajátító, hogy képes azért minden utolsónak elmondani, mert valaki egy házibuliban azzal hülyéskedik, hogy menjünk el egy szórakozó helyre.

Elnézéseteket kérem a sok káromkodásért és ha gyermetegnek tűnik a kiírásom (30körüliek vagyunk), de szerintem már én is kezdem elveszíteni a realitás érzékemet. Nem tudom mi a normális, mi nem.

Nem szeretném elhagyni, mert nagyon szeretem, de ezek a vélt sérelmeken való brutális hisztik, amikre a válaszreakció az, hogy engem elhord mindennek, holott úgy érzem nem szolgálok rá, elég fájdalmasak.

Szerintetek a terápia segíthet? Vagy mit tennétek a helyemben?