Képtelen vagyok magam jol érezni a parommal(illetve egy férfivel) ha elégedetlen vagyok magammal es inkább hazaküldöm. Pl reggel kócosan. Hogyan változzam meg?

Elvégre az emberek együtt élnek normál esetben es pláne évekig.

Engem meg gyakorta idegesít a párom. A jelenléte is. Hogy nem tudok pl mamuszban kicsoszogni a wcre tőle kómásan bedagadt szemmel, hanem előtte frissen üdén "kell" nőcisen mosolyogva repdesnem reggelente egy mézes teát főzni vagy bármi(mint a reklámokban hogy szinte sminkelve ébrednek is fel a nők).

Ez az egyik. (Ő persze lesz.rja azt is ha vállalhatatlan vagyok, de ÉN NEM tudom lesz.rni előtte)

Aztán nem nezhetem csak ugy a plafont, vagy nem nyavajoghatok nem panaszkodhatok, mert csak meghallgat mint egy birka azaz sem tanácsa sem ötlete nincs valszeg empátiája sem, de legalabb udvariasan végighallgatja a monológjaimat az életről meg a terveimröl.

A kúttalan értelmetlen plafonlesés helyett így inkább mossak főzzek serénykedjek ugye hétvégente. Meg tervezzem hogy megyunk a szüleihez vagy ide oda vásárolni meg megjavitjuk ezt azt a házban. Mikor en plafont akarok csak lesni, vagy csak egy arcpakolást csinálni.

Ez csak 2 példa volt amiért képtelen vagyok egy embert elviselni non stop magam mellett.

Megesik hogy inkább bemegyek szabadnapomon is dolgozni, mert vele ugysem lenne semmiféle magánéletem, ha velem lenne szabin, még masztizni se tudnék tőle.

Kezd általános lenni nálam az hogy a másikat lerázom, a jelenléte idegesít, nem tudok vele olyat csinálni ami engem ne lehúzna hanem inkább töltene, stb.

Hogyan fordítsak magamon hogy a társas élet töltsön fel és ne az egyedüllét?

Hogyan találjam meg a társas életben önmagam? Hogyan ne érezzem azt, hogy hagyjon már bekén menjen már el. Hanem inkább azt, hogy de jo hogy egyutt ezt vagy azt csináljuk, ne menjen el, vele akarok lenni.