Segítene valaki tapasztalatokkal, tippekkel ebben a témában?

Sziasztok!

Lehet picit hosszú leszek, meg össze-vissza, úgyhogy előre is köszönöm annak, akinek van türelme elolvasni.

Megpróbálom néhány pontban összefoglalni a dolgokat:

- Több, mint 2,5 éve vagyok együtt a barátommal (én 21L, ő 20F).

- Sajnos úgy alakult, hogy mikor kb fél éve voltunk együtt, jött ez az egész covid. Nekem megszakadt a kapcsolatom sok fontos barátommal (saját hibámból, mivel sajnos olyan vagyok, hogy nem szeretem "zaklatni" az embereket chaten, és a covid miatt találkozni sem tudtunk). Így a családomon kívül kb egyedül a barátom volt nekem. Beszéltünk sokat akkor is amikor találkozni nem tudtunk, de azért valljuk be, nem hagyományos módon alakult a kapcsolatunk. Mindenesetre jól el voltunk, meg tudtunk beszélni mindent, és még így is tudta éreztetni velem, hogy mennyire szeret.

- Nem egy városban lakunk, egyetemisták vagyunk mindketten, és még otthon lakunk a családunkkal. Ő otthonról szokott ingázni az egyetemre minden nap, én helyben vagyok. Ebből adódóan ő szokott néha nálunk lenni, aludni, de látszik rajta ilyenkor hogy nagyon feszélyezve érzi magát. Pedig a családom nagyon szereti, teljesen normálisan viselkednek vele. De ő mégis mindig alig mer hozzánk jönni, hogy nem akar zavarni, meg kb mintha félne (?) apukámtól, mert az ő fejében az él, hogy minden apuka utálja a lányának a barátját, annak ellenére is, hogy erre apukám tényleg semmi okot nem adott, nagyon barátságos vele is, meg amúgy mindenkivel. Ezt a dolgot többször fel is hoztam már neki egyébként, szóval beszélgetni is szoktunk ezekről, és egy minimális javulás van azóta.

- Szóval ő szokott hozzánk járni, a családom már jól ismeri és szereti. Ezzel szemben én a több, mint 2,5 év alatt egyszer sem jártam náluk. Az anyukáját is tök véletlenül ismertem meg, egyszer pont úgy adódott, hogy ő vette fel az egyetemen és együtt mentek haza, én pedig elkísértem a kocsihoz, hogy legalább így bemutatkozhassak. Az anyukája amúgy tök cuki volt velem, és állítólag én is nagyon szimpatikus vagyok neki, de mégsem voltam még egyszer sem elhívva hozzájuk egy rendes "családnak bemutatós" ebédre vagy valami. Ugye jött közben a covid, illetve együtt élnek az idős nagyijával is, szóval igazából van rá kifogás, igyekszem ezt nem túlgondolni, csak én úgy nőttem fel, hogy számomra nagyon fontos a család, és igazából a szüleim is alig várták, hogy megismerjék az én első barátomat. Úgyhogy lehet máshol egyszerűen ez nem nagy dolog.

- Igazából ezektől eltekintve tök jól működött minden, nagyon egymásra hangolódtunk, ismerjük a másik minden hülyeségét, nagyon jól kiegészítettük egymást. Alapból egy nagyon figyelmes, udvarias, okos, vicces srác, tényleg érezteti velem, hogy én vagyok a mindene.

- Az utóbbi időben viszont azt érzem, hogy részemről nincs már meg az a nagy szerelem, ami az elején volt, és emiatt nagyon bűntudatom van. Nekem kicsit olyan érzés, mintha csak állna egyhelyben a kapcsolatunk. Ezt mondtam neki is, beszélgettünk erről, hogy nyilván kemény éven vagyunk túl az egyetemen, annyira lekötött minket a tanulás, hogy nem nagyon tudtunk azon kívül miről beszélgetni.

- Illetve nekem nagyon hiányoznak a barátaim, az egyetemen nem nagyon találtam meg a helyemet. És lehet ez sincs a legjobb hatással a kapcsolatunkra, hogy csak egymással beszélünk, csinálunk programokat. Én nagyon igyekeztem szervezni valamit a régi barátaimmal, még össze is jött ez-az, de nyilván már nem olyan mint régen, mindenkinek változott azóta az élete. Szóval most picit magányosnak érzem magam, jól esne néhány barát, akikkel tudnék beszélgetni.

Szóval a konklúzió, hogy ő egy álom-barát, én meg szörnyű barátnő vagyok, hogy jó dolgomban azt se tudom min nyafogjak. De egyszerűen az utóbbi időben azt érzem, hogy ez nekem egyre kevésbé működik. Viszont nem akarom csak így cserben hagyni, tudom hogy egy kapcsolat nem csak a boldog pillanatokról szól, és meg akarom adni az esélyt, hogy hátha össze tudjuk még ezt hozni. Tudom, hogy nagyon összetörném a szívét egy szakítással, de ugyanakkor azt is tudom, hogy van amikor hosszútávon mégis jobb úgy. Csak nem tudom mikor van az a pont, amikor már inkább el kell engedni. Nagyon nem szeretek embereket megbántani, mindig is kerültem az ilyen helyzeteket, nem is volt még ilyenben részem, és nem tudom hogy kezeljem.

Hogyan tovább? Meddig várjak? Lehet egyszerűen csak szükségem lenne egy kis más társaságra régi/új barátok személyében? Ez csak ilyen átmeneti állapot? Mivel tudnám a legjobbat tenni Neki?