Nem tudom kiverni a fejemből a mostoha unokatestvéremet! Mit tegyek?

Egy tizennyolc éves lány vagyok, ő tizenhat. Ő az apukám unokanővérének a férjének az előző házasságából született gyereke (remélem, nem túl bonyolult =D). Született egy közös rokonunk, neki a kishúga, nekem meg a másodunokahúgom.

Két éve ismertem meg, akkor semmit sem éreztem, jó fej volt, elvoltunk, de ennyi. Nyáron több időt töltöttünk együtt náluk, és kezdtem úgy érezni, hogy szép lassan belehabarodok. Pedig nem is történt semmi különös. Vannak szócsatáink, hecceljük egymást, beszéltünk már intimebb dolgokról, néha félreérthetőbb helyzetekben kötünk ki, meg-meg érint néha, meg effajta dolgok. Egyszer mesélte, csak így a semmiből elkezdte, hogy randizott egy szintén 18 éves lánnyal, mondhatni dicsekedett vele. Én meg rávágtam, hogy a lány pedofil, mire elkezdte bizonygatni, hogy ez a két év különbség nem számít, én meg csak azért is az ellenkezőjét állítottam, hogy egy tíz év múlva nem fog, de most azért számít, mire megrázta a fejét, és magában vigyorgott. Mintha csak tudta volna, hogy magam ellen beszélek. Meg... ha vele vagyok folyton vigyorognom kell, komolyan, alig tudom letörölni az arcomról. Ő is mindig vigyorog, akkor is ott van a halvány mosoly mindkettőnk arcán, ha komolyabb témáról beszélünk. És elég sokáig szoktunk szemezni.

De! Ő elég sokat bulizik, iszik, több barátnője is volt már, míg nekem még egy barátom sem volt, csak pár futó kalandom, nem vagyok "teljesen" szűz, de a legszorosabb értelemben még igen, míg ő már rég elvesztette. És ez eléggé feszélyez, hogy fiatalabb, de mégis előbb túl van ezeken a dolgokon. Jó, mondjuk én is szoktam eljárni haverokkal iszogatni, de buliba már ritkábban. Vele is csak egyszer voltam, de semmi sem történt. A másik meg, hogy a gebe lányokat szereti, ezt ki is jelentette, minél vékonyabb, annál jobb. Na, én az a tipikusan "vanmitfogni" kategória vagyok, én nagyon szeretem a testem, rohadt jó mellem van (E-s kosár), de ezt most nem egoizmusból mondom, ne higgyétek azt. Csak elégedett vagyok magammal, de ő az előldeszka-hátulléc típusú csajokat kedveli, és ez is erősen elbizonytalanít. Meg ő az a helyi menő csávó, mindenki ismeri, mindenkivel elvan, mondhatni népszerű, míg én inkább az a visszafogott lány vagyok, aki szeret olvasni és jól tanul. Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen egy család vagyunk...

Amúgy mindkettőnknek megvan a saját külön élete, nem találkozunk gyakran, de... amikor meglátom, egyszerűen elönt a boldogság, mint már írtam, mosolyognom kell és nevetnem és ránéznem és beszélni vele. Amikor pedig nem vele vagyok (már egy hete nem láttam), akkor pedig belül nagyon magam alatt vagyok, szomorúnak érzem magam, és olyan furcsa érzés van a mellkasomban. Nem vagyok szerelmes, azt tudom, hogy nem, de akkor is, ez a kapcsolat kettőnk között felemészt.

Azt sem tudom, hogy mit akarok, mert nem tudom, hogy a család hogyan állna az egészhez, ha lenne valami, de amikor ebbe belegondolok, elfog az érzés, a félelem, hogy ebből nem lesz semmi. Nem tudom, mikor látom újra, addig szeretnék egy kicsit megbékélni, ebben kérem a segítségeteket. Bízom benne, hogy tudtuk tanácsot adni, hogy mit tennétek a helyemben, mert ezt eddig még senkinek sem mondtam el, pedig hónapok óta lappang bennem.

Előre is köszönöm, ha valami nem világos, csak kérdezzetek, és persze mindenkinek megy a zöld kéz!