Meddig tart az a pont, amíg érdemes küzdeni egy kapcsolatért? Valóban "folyamatos munka" lenne egy kapcsolat fenntartása?

Most nem egy konkrét esetről, párról vagy helyzetről beszélek, csak úgy általánosságra szól a kérdésem.

Egy párkapcsolatnak elvileg ugye az a lényege, hogy a benne szereplők társai, támaszai legyenek egymásnak, legyen mellettünk valaki, akiben bízunk, akivel jól érezzük magunkat, akivel kölcsönösen szeretjük egymást. Egy igazán jó kapcsolatban (gondolom én), ha a megfelelő partner mellett van az ember, nem küzdelem a kapcsolat fenntartása, az önműködően halad előre, a mindennapokban nem kell szenvedni azért, hogy ne utáljuk meg a másikat. Az idő előrehaladtával ez nyilván nehezebb, főleg, hogy egyre több olyan helyzet állhat elő, amire "rá kell segíteni", ami nem megy önműködően- legtipikusabbak ugye az első gyerek születése, házvásárlás, nagyobb adósság, anyagi probléma kezelése, satöbbi.

Ezeken a problémákon önműködően nehezebb túllendülni, így nyilván kicsit bele kell adni az energiánkból, hogy megoldódjanak, de megfelelő párral nem biztos, hogy ez küzdelem.

Van egy csomó ember, aki váltig állítja, hogy a párkapcsolatok fenntartása komoly munka, küzdelem, fáradtság, energia. De elvileg pont, hogy a békés, nyugodt, biztonságot nyújtó közegnek kellene lennie. Meddig tart az a pont, amíg energiát nyersz, és nem veszítesz abból, hogy fenntartod a kapcsolatot?

A kérdés arra vonatkozik, hogy nagyon sok, számomra megdőbbentő mennyiségű párkapcsolat, házasság van ma, ami egyik fél számára sem kielégítő, nem szeretik már egymást, nem érzik jól magukat a másikkal, és mégsem lépnek, hanem inkább szenvednek, próbálkoznak, erőlködnek. Alapvetően én támogatom, hogy ne az első vagy a második komolyabb problémánál lépjünk le, de amikor már a mindennapok számítanak problémának, amikor már azért küzd aktívan az ember, hogy minél kevésbé gyűlölje a másikat, akkor mégis, miért éri meg még mindig sokaknak erőszakoskodni, hogy de igen, ez menni fog, az én házasságom megmarad és tökéletes lesz? Szerintem sokkal nehezebb éveken keresztül szenvedni és fenntartani valamit, ami már réges régen elmúlt, mint belátni, hogy így jártunk, és tovább lépni.

Valóban folyamatos munka lenne egy kapcsolat fenntartása? Meddig tart az a pont, amikor még mindig érdemes küzdeni, párterápiára járni netalán? És miért mennek túl ezen a ponton sokan, amikor sokkal többet veszítenek ezzel, mint nyernek?

Biztos vagyok benne, hogy mindenki (vagy majdnem mindenki) ismerettségi körében vannak ilyen párok, akikre tud gondolni a kérdés kapcsán, és érdekelne, hogy nektek mi a véleményetek erről? Én gondolkodom rosszul, tévedek, vagy esetleg igazam van, de van magyarázat a jelenségre? Őszintén érdekel, így a válaszatokat előre is hálás köszönettel veszem :)