Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Támogatjátok a szeretteiteket akkor is, ha rossz döntéseket hoznak?
Az a helyzet, hogy tavaly ért véget egy már elég mérgező kapcsolatom, nem először már.. És már régebben sem tetszett a családomnak és a barátaimnak, hogy újra összejöttünk anno.
És én tisztában vagyok vele, hogy ez nem volt már egy egészséges kapcsolat, mivel valszeg az exem sem teljesen egészséges mentálisan, magamról pedig nem is beszélek. Tény, hogy sok fájdalmat okozott már a végén, de nekem így is hiányzik. Én szakítottam.
Na most az a helyzet, hogy van olyan barátom, aki konkrétan megmondta, hogy ha valaha még akármilyen kapcsolatba merek kerülni az exemmel, akkor ő nem fog velem többet szóba állni. A családom is utálja az exemet. Mindenki.
De miért kell velem így viselkedni?
Majdnem egy év után újra beszéltem néhány szót (online) az exemmel és nem mertem elmondani senkinek. Találkozni szeretne és én is szeretnék, de nem merem elmondani senkinek.
Tudom, hogy magamat kellene lelkileg rendbetennem, hogy ne legyek társdüggő, de nekem nincsen pénzem pszichológusra, vagy pszichiátriai kezelésre.
Ismerkedtem is azóta, de senkivel nem éreztem, hogy passzolnánk. A játszmák ellenére az exemmel nagyon jó páros voltunk. Mindent együtt csináltunk és nekem ez hiányzik.
Tudom,hogy vele nem lehetne normális jövőt alapozni, mert alkalmatlan rá. De igazából én is. Nem állok úgy anyagilag, hogy az elkövetkezendő néhány évben házasságot vagy gyereket tervezzek. Úgy meg nem is szeretnék, hogyha meg is ismernék mást, hogy anyagilag másra támaszkodok.
Akkor ha én úgy érzem, hogy jobb lenne nekem az exemmel, ismét csomó programot tudnék vele csinálni, amire sem a családom, sem a barátaim nem hajlandóak, testileg és lelkileg is ki lennék elégítve, akkor ez másoknak miért fáj?
Ráadásul olyan emberek akarnak pálcát törni a fejem felett, akiknek szintén vannak problémák a kapcsolataikban.
Van 1-2, akik úgy állnak hozzám, hogy bármilyen döntést is hozok, ők mellettem lesznek és szerintem ez lenne a normális. A döntés úgyis az enyém. Ha én el akarom rontani az életem, akkor elrontom. Ez másnak miért fáj? Hogy lehet olyat mondani, hogy xy többet akkor nem áll velem szóba? Miért? Nem egy fizikai bántalmazó állatról van szó, akitől jogosan "tiltanának".
Gyerekként jöttünk össze és nagyon sokszor gyerekesen is próbáltuk megoldani a problémákat, ennyi az egész. A végére se veled se nélküled kapcsolat lett. De én majdnem 1 év távlatában is úgy érzem, hogy jobb volt nekem vele, mint nélküle.
És azt érzem, hogy engem senki nem ért meg, nem cselekedhetek úgy, ahogy a szívem diktálná, mert akkor a környezetem fog ítélkezni.
Úgyhogy most éppen már jó pár napja nem válaszoltam az exemnek, mert nem tudom, mi lenne a jó döntés...
válasza:Nem kell támogatni a hülyeséget. A regényedből nem derült ki, milyen volt ez a kapcsolat. Az mindenesetre beszédes, hogy az elején még mérgező kapcsolatról írsz, a végén még csak "gyerekesen próbáltuk megoldani a problémákat, ennyi az egész." Most akkor melyik? Nagyon nem mindegy. Mindenesetre, ha mindenki egyöntetűen a kapcsolat ellen van, akkor inkább az előbbire tippelnék.
Te magad is írod, hogy nem lehetne ebből normális kapcsolat. Akkor minek? Hány évet akarsz még elpazarolni az életedből? Jól írod, pszichológus kéne neked, megpróbálhatod kezdetben államival is. A barátaidnak meg mondd el ezt így, ahogy leírtad. Kérd a segítségüket, hogy túl tudjál lépni rajta, csináljanak veled programokat, hogy elfoglald magad. Ha igazi barátok, akkor ebben biztos támogatnak.
válasza:Szoktak velem programokat csinálni, de nem annyit, mivel javarészt kapcsolatban élnek. Én meg örökmozgó vagyok és rosszul vagyok, ha itthon kell lennem. Igyekszem magam lefoglani, hiszen az elmúlt 1 évben is elvoltam, de akkor is hiányzik Ő.
Járok sportolni, hogy kiadjam a felesleges feszültséget. A mai nap az egyetlen a héten, amikor nem edzek. És tegnap is volt programom. Új barátságra is tettem szert azóta a munkahelyen, de a barátok nem tudják pótolni a pár által okozott űrt.
Igen, mérgező volt, mert sok volt már a játszma, de szerintem ez valahol gyerekességnek is nevezhető. Ha normálisan megbeszéltük volna a problémákat, akkor talán nem lett volna ez.
Nem a döntésemet kéne támogatni, csak elfogadni és nem elfordulni tőlem, ha hülyeséget csinálok...
válasza:Persze, és ha drogozni kezdesz, aztán kiallsz a sarokra, abban is támogatni kell?
Egyszerűen kapcsolatfüggő vagy. A jó hír az, hogy bárki mással összejöhetsz, akkor se leszel egyedül.
A 2 azért nem ugyanaz. Sosem nyúlnék ilyen szerekhez.
Igen, mással is összejöhetnék, de eddig mindenkit unalmasnak találtam. Nekem nem élet az, hogy annyiból áll a program, hogy néha beb.szunk a haverokkal, meg hétvégén filmezgetünk, pihengetünk, meg b.szunk. Az átlagnak pedig erre van igénye..
Egyébként tudom, hogy igazatok van, én is tudom, hogy hülye vagyok, nem hiába nem válaszoltam neki már.. Vacillálok.
Mondjuk a barátaim véleménye jobban izgat, mint a családomé.
Mondjuk ha foglalkoztak volna velem gyerekkoromban, akkor nem vált volna belőlem ekkora érzelmi korcs.
Amikor megismertem az exemet, nekem csak ő volt, akinél végre azt éreztem, hogy valaki igazán szeret önmagamért.
Mástól soha nem kaptam ezt meg, mindenhonnan csak elüldöztek és kihasználtak, meg csicskáztattak.
Ő mutatta meg milyen az, ha valaki szeretve van... Ezért nagyon nehéz ez. :(
válasza:Éltem mérgező kapcsolatban. A családom nem támogatta, de nem is akartak kitagadni vagy ilyesmi. Viszont feltűnt, hogy sehová sem hívnak minket, minimalizálják velünk a kapcsolatot.
Akkor még sértettnek éreztem magam, és úgy gondoltam, hogy nem tisztelik a kapcsolatunkat, de már megértem, miért viselkedtek így. Én sem szívesen jópofiznék olyannal, akinek legszívesebben behúznék egyet. Ráadásul exem öccsének lett egy barátnője pár éve, aki nagyon antipatikus volt, egyszerűen ki nem állhattam. Nem is szerettem onnantól kezdve részt venni párom családjának a programjain, de közben ráébredtem, hogy az én családom is valami ilyesmit érezhetett, amikor egy helyen kellett tartózkodnia az exemmel.
Viszont az más, mert nekünk 5 évig megszakítás nélkül ment a kapcsolat. 5 év után szakítottam, saját döntésből, de lehet, hogy ha most visszafutnék hozzá, akkor a családom sokkal markánsabban lépne fel ellene, esetleg engem is elküldenének, hogy jó, akkor éljek vele valahol távol. Nekem viszont elég volt 5 évig kapni a mérget, még sok is, és szégyellem magam, amiért nem előbb vettem észre a jeleket, piros zászlókat/lámpákat.
Az új fiúd helyzetét pedig 120%-ban megértem. Nekem sem kellene olyan párnak, aki még mindig az exéről álmodozik, ráadásul a bántalmazó exéről. Szakítani a legnehezebb szerint, és ha végre megtörtént, akkor ne akarjátok már újrakezdeni az egész szenvedést!!!
Valamit félreértettél, mert nincs új párom.
Mi 7 évig voltunk együtt az exemmel. Különösebb baja nem volt vele senkinek, míg a szakításos huzavona el nem kezdődött. Utólag mondjuk mindenki azt mondta, hogy nem volt nekik már ránézésre sem szimpatikus, mert ő olyan "más", olyan "furcsa".. De valahol én is más vagyok. És azt az arcát nem ismerte senki, amilyen velem volt. Így nyilván könnyű ítélkezni felettem.
Családi programokra nem járok még egyénileg sem, nem hogy vele. Az én családom nem szervez semmit. Anyámékhoz illendőségből átmegyek néha, de ennyi. Apám nincs, vagyis valahol van, de egy szó szerinti alkoholista csöves. Nevelőapám volt, aki fizikálisan és érzelmileg is bántalmazott engem, mindig a saját gyerekei voltak a tökéletesek, holott szarul tanultak és loptak, csaltak, hazudtak. Én egy jótanuló, sportoló gyerek voltam, de ezek miatt elmenekültem otthonról. És ugyan jóban vagyok anyámmal már, de soha nem fogom tudni őszintén szeretni őt emiatt, hiszen nem állt ki mellettem és hagyta, hogy én menjek el a bántalmazó embere és kölykei helyett. Mondjuk míg ő nem volt képben, kisgyerek koromban sem éreztem azt a hű de nagy anyai szeretet rajta. Semmi dícséret, semmi fizikai érintkezés. Zero puszi, zéró ölelés, semmi szeretlek, büszke vagyok rád, jó gyerek vagy. Abszolút semmi. Így elkoltoztem családon belül, de ott sem volt jobb, mert legnagyobb gyerekként automatikus csicska vált belőlem, mert a vidékről jött rokon szerint az a módi, hogy a gyerek szolgálja a szülőt, főz, mos, takarít, bevásárol, meg kölcsönkérni rohangál, míg a szülő mereszti a seggét. Mikor megmondtam kicsit idősebb tiniként, hogy nekem ebből elegem van, ők is csak elhordtak minden k.rvának,aki majd leszül egy nyomorult palinak 6 gyereket és egy kiszolgáltatott, lecsúszott senki leszek. Aztán kiraktak.
Ahhoz képest normálisan elvégeztem a tanulmányaimat, kora felnőtt korom óta megállok a lábamon, önálló vagyok, nem lettek sem fattyu gyerekeim, sem lecsúszott drogos nem lettem, amiket jósoltak.
Pont a családi perpatval közepén ismertem meg az exem és azt gondoltam, hogy na, végre legalább ebben szerencsém van az életben, elsőre sikerült megtalálnom azt, akivel szívesen leélném az életem. Nagyon szerettük egymást, de a végefelé elromlott, átváltott játszmázásba és huzavonába az egész. És tudom, hogy ennél jobbat érdemelnék, csak valahogy mégsem hiszem el. Hiszen ő volt az egyetlen ember, aki évekig szeretett és nem bántott engem.
Úgyhogy a családom véleményét igazából pont lesz.arom,mert nem mutattak jó példát. Azt mutatták meg, hogyha lesz is valaha családom, akkor milyen NE legyek. De már családot sem akarok, mert nem tudnék egyelőre megfelelő anyagi hátteret biztosítani ehhez, és mivel én évekig kis túlzással éheztem, ezért nem akarok felelőtlen lenni. Én élni akarok, élvezni az életet, utazgatni, jól érezni magam, amire az exem tökéletes volt, még ha családalapításra nem is. Egyedül a barátaim véleménye gátol ebben az egészben, mert őket nem akarom elveszíteni az exem miatt. Bár, már azon is elgondolkodtam, hogy az az illető, aki azt mondja, hogy ha bármilyen kapcsolatba is kerülök a jövőben az exemmel, ő nem áll velem többet szóba, ő is egy mérgező ember lehet. Mások nem mondták ezt soha. Azt mondták, hogy nem örülnek a döntésnek, de azért a barátaim, hogy mellettem legyenek jóban - rosszban, akkor is, ha hülye döntéseket hozok.
És én egy olyan ember lettem, aki a szíve és az érzései után megy, mert túl sok szart kaptam már az életben. Ha azt érzem, hogy átmenetileg is, de jobb lenne nekem az exemmel, akkor valószínűleg a következményekkel nem foglalkozva úgyis bele fogok menni az átmeneti örömökért,mondhat bárki bármit. Egyelőre tartom magam és nem kerülök vele személyes kapcsolatba, de nem garantálom, hogy ez nem fog megtörténni.
Lehet mondani, hogy sajnáltatom magam, lehet mondani, hogy segítséget kellene kérnem, ha nem vagyok megelégedve ezzel az állapottal. De az a baj, hogy meg vagyok, én megszoktam, hogy nekem ennyi jár, szóval ez van.
A tb-s pszichológust megpróbálom, bár kétlem, hogy bejutok egyhamar...
válasza:"Na most az a helyzet, hogy van olyan barátom, aki konkrétan megmondta, hogy ha valaha még akármilyen kapcsolatba merek kerülni az exemmel, akkor ő nem fog velem többet szóba állni. "
Ne haragudj, ezt értettem félre. Hirtelen úgy olvastam, hogy barátod van.
Mindenesetre ha egy sima barát (nem barát, mint fiú) mondja ezt, akkor is megértem. Bármelyik szerettednek fájdalmas lehet végignézni, mit tesz veled ez a pasi, és gondolom, őt sem egyszerű elviselni.
Biztos rossz nekik végignézni, de amikor volt már közöttünk egy mosolyszünet, majd újra összejöttünk, akkor meg mindenki megegyezte, hogy ismét "kivirágoztam" és ragyogok..
Nekik nem kell őt elviselniük, mert kb soha nem csináltunk közös programokat. Valahogy ez nálunk mindigis úgy ment, hogy még tiniként csak-csak elmentek fiúk - lányok vegyesen bulizni, de ennyi.
Pont ez a legfőbb problémám, hogy az én barátnőim/barátaim lusták. Nagy ritkán egyet - kettőt rá lehet venni, hogy kimozduljunk és ne csak egymásnál üljünk, de ez nagyob ritka. Így én az exem mellett váltam azzá, aki vagyok. Mellette jöttem rá, hogy miket is csinálok örömmel. Örökmozgó vagyok, nevezhetünk hiperaktívnak is akár, nekem mindegy. De én szeretek menni, edzeni, túrázni, biciklizni, vagy csak a városban sétálni, télen a hóban és mínuszban, nyáron a 100fokban. Tök mindegy, csak NE kelljen itthon döglenem.. Ebben a barátaim nem partnerek, és az exem az volt és nagyon megszoktam a 7 év alatt, hogy állandóan megyünk valahova és mindketten élveztük is... És annyira félek, hogy nem lesz mégegy ilyen, mert 1-2 emberrel próbáltam ismerkedni, de nekik meg én vagyok az unalmas. Más az bulizik még, meh a haverokkal iszogat, meg sorozatozik, meg hétvégén pihenni akar.. És nem 1x akartak már engem meggyőzni arról, hogy nem kell állandóan menni valahova. Télen 1 srác kijelentette, hogy ő ilyen hidegben biztos, hogy ki sem tenné a lábát otthonról. Nekem meg erre egyszerűen szükségem van, és nagyon félek attól, hogy nem találok mégegy olyan embert, akivel ennyire passzolnak az igények. :(
Lehet, hogy társfüggő vagyok, de kapcsolatfüggő biztos nem, hiszen egy olyan emberrel sem jöttem össze azóta, akivel nem éreztem volna jól magam, csak azért, hogy legyen valakim. Ennél még tényleg egyedül is jobb, mert nem korlátoz senki, és ha úgy van, akkor elmegyek és letekerek egyedül is 100km-t,ha nagyonnagyon nincs kedvem unatkozni és éppen senki nem ér rám.
Kicsit el vagyok keseredve, mert így nagyon nehéz nem hiányolni őt.
Én nem várom el, hogy támogasson bárki is, én csak egy kis megértést és empátiát várnék a többiektől, de teljesen egyedül érzem magam ebben a dologban, és hogy senki nem ért meg... :(
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!