Volt már hogy szakítás után azonnal túl lettél a dolgon? Mi volt az oka?

Nem. Soha. Mert hiába szakítottam én és hiába örültem, hogy soha többet nem látom, a sérelmeken nem léptem túl, na meg a megszokáson sem, kialakult egy rutinom, most meg borul minden. Ha meg velem szakítottak, na azon több hónap volt továbblépni, mert én vagy nem akartam a szakítást egyáltalán, vagy ha kicsit mégis, akor is fájt az egómnak, hogy kidobtak.

Volt. Amikor számomra nagyon rossz kapcsolatban voltam. Amikor végleg kimondtam hogy vége hatalmas kő esett le a szívemről. Másnap már a hangulatom is jobb volt.

Amikor én szakítottam (tehát legtöbbször) csak ilyen volt.

Volt: az utolsó hónapok nagyon nyögvenyelősen alakultak, és már jó előre tudtam, hogy lassan vége lesz. Igaz, a lány nem volt teljesen tiszta fejben (igazoltan borderline). Végülis mikor kitalálta az ilyenkor szokásos “szünetet akarok” dumát, és beültem az autómba, hogy hazamenjek, már az első utcasarkon tudtam, hogy mi fog elhangzani, mikor legközelebb beszélünk. Volt egy kellemes egyórás utam hazafele, megálltam néhányszor egy cigarettát elszívni, és rájöttem, hogy most már igazán szabad vagyok, akármikor is adja fel ezt a “szünetet”. Végül 6 hét elteltével sírva hívott fel, hogy találkozzunk. Elmentem hozzá, és elmondtam, amit gondolok erről, és hogy mit választok: ha nem tud az ok nélküli féltékenykedésről, és a jelenetrendezésekről lemondani, akkor számunkra nincs tovább. Ezen a ponton már döntenem kellett a további szenvedés, és a diplomám megszerzése között (ugyanis már ezt veszélyeztette a viselkedése), és én az utóbbit választottam. Sokkal jobban jártunk mind a ketten.