Kivel fordult már elő olyan, hogy igent mondott valakinek, miközben tudta, nem lesz vele boldog (és talán ő maga mást szeretett)?

Persze.

Az egyik esetnél eleve távkapcsolatnak indult és kötöttek is voltunk a lakhelyünkhöz. Bennem volt az is, hogy még fiatal, tapasztalatlan. Ezeket persze közöltem is, szóval bennem volt, hogy valószínűleg ez nem fog menni. 1 évig húztuk, aztán valóban nem ment.

Volt egy olyan eset, ami kicsit furcsább volt. Megismertem az adott illetőt és túl tökéletesnek tűnt minden. Szóval, bennem volt, hogy ennyire nem passzolhatunk, valami nem fog stimmelni. Igazam is lett. Összeköltözéskor derült ki, hogy mennyire csak a jó oldalát mutatta nekem és volt, amiben hazudott is az ismerkedés elején. Itt is még úgy voltam, hogy talán nem megy, de megpróbáltam. Hát, végül vele sem ment.

És egy olyan eset is volt, hogy szerelmes voltam valakibe, de nem jöttem be neki. Aztán végül összejöttem mással, akibe nem voltam szerelmes.

Nem fogom itt kiírni, de igen volt. Én már nem megyek bele ilyenekbe, ahol már az elején tudom, hogy részemről nem őszinte. Nem fog változni, eddig ezt tapasztaltam. Utána meg még én leszek a szemét, hogy mit hitegettem, amikor "ezt már az elején tudtad".

Inkább akkor kivárom azt, akivel egymást tudjuk őszintén szeretni, vagy akkor egyedül maradok. A félmegoldás nekem nem jött be.

Olyan eset nem volt, mikor megbántam volna, pedig el is váltam a volt férjemtől. Viszont annak köszönhetően, hogy találkoztunk, született egy kisfiunk, ami a legnagyobb ajándék.

Egyetlen olyan illető van, akinek azonnal igent mondanék. Kb másfél éve szerelmes vagyok belé, látni ugyan már hónapok óta nem láttam, mégsem vagyok teljesen túl rajta.

Annak fogok a jövőben igent mondani, akit őszintén tudok szeretni, aki mellett önmagamat adhatom.

Sajnos igen.

17 évem ment a kukába, pedig rögtön már az elején tudtam, hogy nem lesz jó.

Olyan volt, hogy úgy jöttem össze valakivel, hogy tudtam, hogy fájni fog. Eleve úgy volt az egész, hogy úgy éreztem, csak én akarok vele ismerkedni. Mindig én írtam neki, én vetettem fel a randi ötletét (én vagyok a nő). Aztán mondom jó hagyom a f.ba, majd egyszer ő keresett, és akkor le is fixáltunk egy talit. De nem nagyon beszéltünk napközben, nekem meg az fontos. Az első két randin többször láttam, hogy Tinderezik (amikor feloldotta a telefonját, a Tinder jött be először, tehát meg volt nyitva és úgy zárta le). Illetve egy "cica" becenevű ember is írt neki Messengeren, arra rákérdeztem akkor, amikor már csók is volt köztünk, azt mondta, ja az az exem, néha beszélünk, de már leszedtem a becenevét. Tudtam, hogy még mindig szerelmes belé, de én így is társként tekintettem rá és jártunk is két hónapig.

Hogy miért mentem bele? Volt az első randink után egy halálközeli élményem, ami megváltoztatta a gondolkodásomat. Az élet rövid, bele kell menni mindenbe, sikerül ahogy sikerül, nekem amúgy is sokkal kedvesebbnek kéne lennem az emberekkel, aztán akkor csupa pozitív dolog fog velem történni. Aha :D Szarrá csalt engem a srác az exével meg a Tinderes lányokkal, engem meg bevallottan sosem szeretett :D Nem érte meg vele lenni.

8.

Nagyon szomorú és sajnálatos, a történeted, de nekem mégis erőt és bátorítást ad.

Jó hallani és olvasni, hogy vannak még nők, akik tudják szeretni a férfiakat.

Akik úgymond beletudnak esni egy férfibe, tudnak bele szerelmesek lenni.

Mostanában olyan kevés ilyet hallani.

Azt látni, hogy a nőknek nem igazán fontos a férfi.

Nem igazán tudnak úgy "halálosan" beleszeretni, mint ahogy mi "bolond" férfiak a nőkbe.

A nőknek sajnos nem létfontosságú elem a férfi.

Amíg ez így lesz, addig pl iszonyatosan nehéz a társkeresés. Ez korunk egyik legégetőbb problémája szerintem.

Addig amíg a nők negyed tank benzinnel pörögnek erre, addig nemis lesz változàs.

Háború, Covid, drágaság ????

Ez mind Macska Jancsi a magányossághoz képest.

Ha lenne szerető párom, nem érdekelne az sem, ha 10 ezer ft lenne 1kg kenyér, és 20 ezer ft lenne 1kg trappista sajt.

Köszönöm hozzászólásodat 8- as.