Mit csináljak, hogy elmúljon ez az érzés? Vagy egyáltalán, hogy tudnám kordában tartani?

teljesen érdektelen volt az életem. nagyon nem foglalkoztatott semmi. voltak barátaim is már, és ennek nagyon örültem, és velük mindent meg tudtam beszélni....azonban általában csak így elvoltam, megvoltam...aztán bejelölt Facebook-on egy srác... eldöntöttem, hogy nem fogok ráírni, hisz nem is ismerem.... meg marha messze lakik meg nem is láttam még, hogy hogy néz ki csak

azt tudtam, hogy 24 éves és nem érdekelt, mivel csak beszélgettünk... aztán mindig rám írt... még akkor sem érdekelt... már az első beszélgetésünkkor megjegyezte, hogy jól nézek ki, amire nem reagáltam, és nem is érdekelt, mivel elfelejtettem... Beszélgettünk, és mindig nagyon őszinte volt... minden hülyeségemet elnézte érdeklődött felőlem, pedig neki is csak egy idegen voltam... és mégis

nagyon kedves volt, és én nem ismertem még ilyen srácot... azt hittem, hogy olyan, mint egy srác., hogy csak meg akar szívatni, ezért elég távolságtartó voltam... valamikor rám írt, és épp dolgom volt, és amikor észrevettem, hogy rám írt még várattam, hátha feladja vagy mi... aztán visszaírtam neki, és nem volt vele semmi baja...

aztán elkezdtem jobban megismerni... már a barátomnak/jó ismerősömnek mondhattam.... nagyon megkedveltem... és meglepődtem, hogy ő milyen ember is... sok jó van benne... túl sok... még soha nem ismertem ilyen embert... aztán küldött magáról képet is... először a kék szemei tűntek fel nekem, és itt kezdődtek a problémák... elkezdett, mint férfi érdekelni, és egyre jobban éreztem magam vele, és

minden egyes nap örültem... ugráltam, hogy megismertem egy ilyen embert... Először még úgy gondoltam, hogy csak barátként tekintek rá, de aztán ... egyre többször nézegettem meg a képét... átraktam a telefonomra és hát nem tudom mi lett...

beleszerettem... és ő is olyan jeleket küldözgetett, hogy ő is érdeklődik irántam... aztán persze jött az, hogy elmondtam neki... mert már nem bírtam, mivel sokszor mondta, hogy milyen jó annak a srácnak, akit én figyelek...meg, akibe beleszerettem… meg azok a beszólások, hogy sokszor úgy beszélgettünk, mint ha járnánk... reményt ébresztettek bennem...

és most tegnap is reménykedtem, mint egy kiskutya, hogy végre valaki megölelgeti, megpuszilja, de rá kellett jönnie, hogy a korcsokat nem szeretik az emberek

éés most tisztára kivagyok, hogy most már a remény sincs meg nekem, és megint maradt a kőkemény valóság... és már mindenen kibukok, pedig nem rég még mindennek tudtam örülni, de erről ő nem tehet, mert én vagyok az a nagy marha, aki elkezdett reménykedni, pedig nem is mondott semmit csak annyit, hogy bejövök neki…

talán fel kellene hagynom, és nem szabadna reménykednem, de amilyen hülye vagyok biztos megint megragadom a futásban lévő reményt, és visszaszorítom magamhoz, és azt mondom, hogy te az enyém vagy. szükségem van rád, és amikor rádöbbenek, hogy anyuval is ugyanúgy viselkedik(ledrágázza, meg le édesezi…) vagyis inkább csak hasonlóan, mint velem, akkor elengedem a reményt, és sírva azt kiabálom neki, hogy fuss el te hűtlen

ő elfut és nekem semmim sem marad csak a jó barátok, akiket már tönkre teszek a sok nyavalygásommal, meg azzal, hogy folyton róla beszélek.. anyu

*anyuék meg tisztára kivannak, hogy hát 9 évvel idősebb... hát engem nem érdekel... szeretem... ez a legnagyobb gondom, meg reménykedek

de nem tudom felfogni, hogy ez a remény nagyon egy kétszínű remény, mivel nem mutatja az igazságot

és ha összeveszek a sráccal, akkor minden bajom van... most is hányingerem van valamilyen gomba jön fel, pedig már hónapok óta nem ettem gombát

vélemény? mit kellene tennem? milyen ez a sok minden amit leírtam? most mi legyen? már tudja, hogy szeretem...és megnézegettem a legjobb barátnőjének a képeit, és mindegyikhez írt valamit. az egyikhez azt írta, hogy simán beleesne a csajba... nekem azt mondja, hogy nem szereti meg, hogy majd megbeszéljük, hogy mi legyen. meg mi merre- meddig