Hogyan értethetném meg vele, hogy fölösleges az önmarcangolás, mert nekem rá van szükségem?

Azt hiszem barátom úgy érezheti, nem elég jó hozzám :( Ő egyvidéki/falusi, szegény fiú, sanyarú körülmények között. Én pedig majdhogynem pesti, pörgős városi lány, aki eljárogat haverokkal ide-oda, mikor épp nem dolgozik, de találkozni nem tudunk. Nem rég szóba jött a költözés, az ő ötlete volt. Kellett azért egy hét, mire átgondoltam, mert mégis csak mindent magam mögött hagyva vágtam volna az ismeretlenbe, kockáztatva, hogy kiderül, még sem tudunk együtt élni. De végül elfogadtam és beleegyeztem. Mire ő meggondolta magát, olyanokat mondott, hogy nem tudja miért hozta fel, nem is tervezett velem hosszú távra, nem én vagyok, akit keresett, satöbbi. Szakítottunk. Mindketten szenvedtünk egymás nélkül, így újra összejöttünk, de továbbra is azt érzem, ő azt hiszi, nem elég jó hozzám és talán ezért mondta azokat, amiket mondott, mert nem akarta, hogy miatta feladjam az életem. És nem tudom hogy megértetni vele, hogy nekem ő kell, nekem nem baj, ha ő az az otthonülős típus én így szeretem ahogy van és így vagyok mellette a legboldogabb. És nem azért hezitáltam a költözésen, mert féltem feladni az itteni pörgős életem, hanem mert féltem, hogy kiderül, hogy mégsem illünk össze (elvégre lakva ismerkszik meg az ember). Mit tehetnék, hogy elhigyje nekem, hogy tényleg önmagáért szeretem? Már ott tartunk, hogy teljesen elzárkózik előlem érzelmileg, sőt már nem csak magát zárja el, de rám sem kíváncsi, de titokban meg érdeklődik utánam (facen folyton nézegeti a megosztásaim, hogy fenn vagyok e skypeon, hogy írtam e neki, stb.) :(