Nők, van köztetek olyan, aki lemondott a gyerekről, bár szeretett volna, csak mert a párotok semmiképp nem szeretne szülővé válni? Nehéz volt meghozni ekkora áldozatot?

Férfiként nem tudnám úgy boldogan élni az életemet, hogy tudom, a nő miattam mondott le az egyik nagy álmáról.

Soha nem lennék olyan önző, hogy ilyenre kérjem. Ilyen esetben szakítani kell és külön boldognak lenni.

Tegyük fel, hogy működne a dolog 5-10 évig. A nő felett elszáll az idő és mondjuk tönkre megy a kapcsolat. Ott marad pár és gyerek nélkül. Viszont még ha együtt is maradnak, amikor idősként végigtekint az életén, akkor ott lesz benne, hogy nem volt gyereke és bánni fogja, ez biztos.

Ilyen pasival nem kezdenék kapcsolatba semmi esetre sem. Egyszerűen azért, mert ha rendszeres nemi életet élünk, és nem volt vazektómiája, akkor benne van a pakliban, hogy becsúszik. Tabletta, gumi vagy bármi más mellett is.

Abban a pillanatban tönkremegy a kapcsolat. Menni fog a vádaskodás, hogy én akartam direkt bepalizni, nem szedtem be a tablettát, stb. Vagy lehet rohangálni abortuszra.

A férfi a saját életét könnyítené meg a vazektómiával: egyrészt biztosra mehet, másrészt a nőnek azt kell elfogadnia, hogy neki nem lehet gyereke. Nem kell azt se elmondania, hogy miért.

De lefogadom, hogy ennyire azért mégse "semmiképpen nem akar".

Én így voltam a volt férjemmel, mert nagyon szerettem. Aztán amikor a házasságunk megromlott, akkor ő nélkülem hozott egy döntést és egy békülés alkalmával (előtte fél évig nem volt szex) elment bennem. Dühös voltam rá, mert addigra már tudtam, hogy vele nem is akarok gyereket,de túlságosan depressziós voltam, hogy meghozzam a végső lépést. Elsőre teherbe estem, pedig naptár szerint nem is lehetett volna. Nem értek egyet az abortusszal, megtartottuk a babát, imádom a lányomat annak ellenére, hogy a terhességemet is végig bőgtem mert tudtam hogy egyedülálló anya lesz belőlem a végén. A volt férjem ugyanis meggondolta magát amikor már ugye késő volt. Addig tartott a lelkesedés.

Így lettem egyedülálló anya, 37 évesen váltam el, most negyven vagyok, a lányom 7 éves. Mindig kettőt szerettem volna, néha rámtör a rossz érzés, hogy sosem lesz már másik, sosem lesz már családunk, én nem ezt akartam és nem így....de nagyon szeretem a lányomat és ez erőt ad. Buta voltam hogy nem váltam el hamarabb, talán találkoztam volna valakivel és mással lehetett volna gyerekem, de utólag már könnyebb okosnak lenni. No meg én még abban hittem hogy inkább javítsuk meg mint hogy kidobjuk ami nem működik....de ez nem mindig van így.

Elvetettem egy babát, mert a párom nem akarta. (8 éves kapcsolatban) Érzelmileg nézve megbántam. Logikusan nézve nem. Családot szeretnék, nem pusztán gyereket.

"Most nem alkalmas, nincs rá pénz, majd pár év mulva ha lesz ez és ez, stb..." Igaza volt, de nem döntött volna azért nyomorba minket az a gyerek.

Azt hiszem nem jó partnerem van. Az ilyesmiről nem lehet csak úgy lemondani.