Szégyellem bevallani, ha szeretek valakit. Normális?

Sajnos kb leragadtam azon a szinten, mint az ovisok/alsósok, hogy nem merik beismerni, ha tetszik nekik valaki, mert az "olyan ciki"...

Szóval, amikor ilyeneket kérdez valaki tőlem, hogy szerelmes vagyok-e valakibe, vagy szeretek-e valakit, akkor kb úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak valamin, illetve mintha valami gyengeségem kéne beismerni.

Érzelmek fűznek valakihez...brrr...

Évek óta együtt élek a párommal, mégis ha valaki rákérdez, szerelmes vagyok-e belé, vagy voltam-e az elején, az össz, ahogy reagálni tudok, hogy hülye fejet vágok, és nem válaszolok.

Nem szeretek kimutatni semmilyen érzelmet, a nagyrészüket nem is tudom. Szóval, az eddigi életemet a külvilág számára kb neutrális állapotban éltem le, holott vannak érzelmeim, szoktam lenni boldog is, szomorú is, mint mindenki más, csak nem tudom kimutatni.

Ugyanígy problémáim vannak a "kérem-köszönöm-légy szíves" szavakkal is, mert nem értem, mi értelme, és emlékeztetni kell magam arra, hogy használjam.

Apukám nárcisztikus személyiségzavarral küzd, a jelenlétében muszáj volt mindig neutrális állapotban maradni, mert mindenbe kötött bele azonnal. Ha boldog voltam, abba, ha szomorú, abba.

Illetve iskolában is mindig megkaptam a tanároktól, hogy nem látják rajtam a bűntudatot, megbánást, akármit, hogy lehet valaki ennyire szánalmasan közönyös.

24l