Van értelme úgy randiznom, hogy sokat szorongok, és el vagyok akadva az életemmel?

Egy elég komoly elakadásban vagyok már évek óta, és azt érzem, hogy az egész már átment egy öngerjesztő folyamatba; minél közelebb kerülök a harminchoz, annál nagyobb a lemaradásom, és ez a tudat gátolja a haladást. Mint amikor azért nem tudja valaki elveszteni a szüzességét, mert szorong attól, hogy szűz. Kb. ugyanebben a helyzetben vagyok, csak más téren. Nagyon sok kimaradt az életemből, be kéne pótolnom egy csomó dolgot, de közben szükségem lenne egy kapcsolatra. Sőt, azt hiszem, arra lenne a legnagyobb szükségem. Sokan mondják, hogy addig nem lehet valakinek párja, amíg tőle várja a megoldást, de ezt én féligazságnak érzem. Szerintem meg a személyiségfejlődéshez egyszerűen elengedhetetlen, hogy az ember megtapasztalja a társkapcsolatot, az intimitást. Épp annak hiánya akasztja meg a haladást... én, amikor volt egy csinos barátnőm (igaz, csak nagyon rövid ideig), teljesen máshogy éreztem magam belül, olyan voltam, mint akit kicseréltek. Társaságban is egész máshogy néztek rám, és ez visszahatott az önértékelésemre. Meg önmagában az a tudat, hogy valaki szeret, elfogad, és van kivel nemi életet élni. Ezek nélkül úgy gondolom, nem lehet egészséges egy fiatal.

Most is randiztam egy lánnyal, és egyszerűen nem tudom, mennyit szabad elmondanom ebből neki, mert félek, hogy ha elkezdek a problémáimról meg az elakadásaimról beszélni, akkor azzal kiherélem magam a szemében. Próbálom ezt nem mutatni, de attól még szorongok. És nem tudom, hogy ezzel tud-e rám férfiként tekinteni. Nem akarom leértékelni magam. Szerintetek?