Ez miatt most én gyengének vagy gyávának számítok? Miért olyan hihetetlen ez az emberek számára?

Eldöntöttem, hogy nem szeretnék többet kapcsolatot, nem érdekel az egész a sok csalódás miatt, amit okoztak nekem. Úgy érzem így jobb nekem, nem zavar különösebben, néha kapok egy-két furcsa fintort az igaz, ha valakinek mondom, mert pl. szóba kerül. Biztos vagyok benne, hogy nekem ez nem kell, így lesz jó. Nincs szükségem megint azokra a dolgokra, amik megtörténtek. Sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok mióta megerősödött bennem a dolog, hogy tényleg soha többet senkit nem akarok.

Megkaptam, hogy ez félelem és gyávaság, de én inkább praktikusnak mondanám. Éveket elpazaroltam az életemből olyan emberekre, akik Oscar díjas alakítást nyújtottak, aztán persze én sérültem. Igazából lehet akkor tényleg gyáva vagyok, de nem érdekel. Miért kellene nekem mindenáron társat keresnem magam mellé? Mi van akkor, ha én mindent egyedül szeretnék? Ez tényleg ennyire elítélendő? Soha nem voltam még ennyire békében az életemben, mint most. A lelkembe költözött valami eszméletlen nagy nyugalom és nem áll módomban senkinek engedni ezt elrontani a jövőben.