Melyik a rosszabb szerintetek? Melyiket éreznétek nagyobb csapásnak, ha veletek történne meg valamelyik helyzet?

Én a karrieremben találtam meg az önmegvalósításomat. Szeretek egyedül élni (8 éve). Attól még lehetnek itt-ott párkapcsolataim, de családot és összeköltözést nem szeretnék. Van számomra fontosabb dolgom, ami örömet okoz nekem.

Szívesebben lennék harmonikus, boldog kapcsolatban, mint egyedül. Még ha a meló, szó szerint nagyon melós is. Én legalábbis társas lénynek tartom magam, igényem van erre, hogy a napom nagyobbik részében (a munka ugye legtöbb esetben csak az 1/3-a), ez az igényem is kielégülhessen. De aki inkább preferálja az egyedüllétet/csak alkalmilag van igénye társaságra, vagy esetleg teljesen másak a prioritásai, de a társaság a lista vége felé kullog, annak pedig valószínű az 1. opció lesz szimpatikusabb.

Inkább az egyes.

A 2. a rosszabb, de ellentmondásos is. Hogy lehet szeretni valakit, aki folyton frusztrált, utálja a munkáját, de ezen nem hajlandó változtatni. A másik meg a csóróság, az alapból rengeteg vita forrása, a sárga csekkek nagyon hamar bepiszkítják a rózsaszín ködöt. Az 1. meg nem kizáró ok arra, hogy valaki szeresse, egy értelmes, tanult ember tud csak szép karriert befutni, meg pláne hogy pénze is van, ez mindjárt 3 olyan tulajdonság, ami vonzóbbá teszi a párkapcsolatra egy csóró, tanulatlan, változtatni képtelen, mindenen utálkozó, ideggörcs lúzerrel szemben. Szóval ez két lesarkított példa, de az 1-es életet választanám /ezt is tettem, viszont van párom/ ott rengeteg pozitív élmény érne, szakmai sikerek, finom ételek, kényelmes ágy és cipő, érdekes programok, utazások, masszázs, bármi. De inkább lennék örökre egyedül, mint hogy beleroppanjak valami szar melóba, amit utálok, soha, semmi örömöm ne legyen, nyomorogjak valami hasonló partnerrel.

"kölcsönösen nagyon szeretitek egymást" - mit szeressek egy olyan emberben, aki nem motivál a továbbtanulásra, nem segít változtatni, nem lehet vele továbblépni, nem lehet vele családot alapítani, semmi értelmes programra elmenni, csak elnézi, hogy nekem szar? Ezt hogyan kellene elképzelni? Gályázok 12 órát valami szalag mellett, hazatántorgok egy lepukkant putriba, ahol ott döglik a tv előtt a párom, várja, hogy paprikás krumplit csináljak neki, meg szexeljünk, mert marhára szeret? Soha.

Az a baj kérdező, hogy a második lehetőség egész egyszerűen nem létezik. A szegénység mindig vitát, flusztráltságot generál. Ha gyűlölöm a munkámat, akkor nem vagyok boldog és ez kihat a párkapcsolatomra. Pár év és ége a szerelemnek a 2. opció szerint élve

Hogy lehet beleszeretni eleve egy olyan emberbe, akinek semmi pozitív tulajdonsága nincs? Nem az, hogy csóró, meg keveset keres, hanem az, hogy ezt nem valami hivatásból csinálja, mint pl egy tanár, hanem utálja a munkáját, emellé büdös, koszos, és ezen nem hajlandó változtatni. Rohadnak kifele a fogai, mert fogorvosra nem költ, fodrászra, normális ruhákra, parfümre sem, szürke, pettyhüdt, ráncos az arca az olcsó, egészségtelen kajáktól, tehát jól sem néz ki. Emellé buta, tanulatlan, céltalan, tehetetlen, mindenen utálkozik, sose vidám, kedves, csak a negatívumot árasztja, semmi kedvtelése, hobbija, beszédtémája. Ez miben társ és kinek?

Nekem a kettő kombinációja fog összejönni és mindkettő lehetőségnél a negatív dolgokkal. Párkapcsolat nélkül, fos anyagi színvonalon életem végéig.