Nők! Ti randiznátok olyan 30-as évei elején járó pasival, aki doktoranduszként munkanélküli, mert a diplomáival nem tud elhelyezkedni, otthon lakik, soha nem volt még barátnője és egyszer már az egyetemről is kirakták, majd visszavették?

Bölcsész mindhárom diplomám. A távozásom okairól nem szeretnék beszélni, legyen elég annyi, hogy mennem kellett - majd egy hosszabb kihagyás után sikerült visszakerülnöm - máshova...

Nagyon zárkózott típus vagyok, az egyetemen nekem minden a tanulásról szólt, aminek alárendeltem mindent. Nem mertem ismerkedni, mert csak az időben való végzés lebegett a szemem előtt - mindenáron... Ezt minden képzésben elértem ugyan, de utólag kiderült, hogy diplomáim piacképtelenek, barátaim és barátnőm pedig nincs... Nézegethetem az okleveleimet - volt olyan lány, aki próbálkozott nálam, de inkább elhajtottam/lekoptattam őket/összevesztem velük, hogy szálljanak le rólam... Tehát nem a külsőmmel van gond, hanem a maximalizmusommal és a habitusommal...

8 év után jöttem rá, hogy mekkora hülyeségeket csináltam... Az volt az utolsó, aóta nem találkoztam lánnyal magánügyben...

Akkor 26 voltam, ma 34... Szóval két szék között a padló, ráadásul a nagy része a saját hibás döntéseim eredményeként, amiről megvoltam győződve akkor, hogy a legjobb, amit tehettem a jövőm érdekében... Most meg rohanok 35 és 40 felé... Akik próbálkoztak nálam annak idején, már mind férjnél vannak, családjuk van.

Tanítok az egyetemen (gyakorlat - tehát nincs fizetés), ahol a hallgatóknak elvileg rám kellene felnézniük doktoranduszként/tanárként, de igazából csak egy szerepet látnak, amit játszok a tábla előtt... Sokkal előrébb vannak az életben, mint én, mert nincs semmim. Lexikális tudásom van, amiből azonban nem tudok megélni, mert csak a szakmámhoz értek... Mivel részképesség-hiányom van, kereskedelemben való munkára (pl.: pénztár) és szakmunkásnak is alkalmatlan vagyok.

Amikor állásinterjún ezt elmondom, egyből megköszönik, hogy eljöttem...

Ha nem lenne a családom, már az utcán lennék - értelmiségiként...