Főleg miért olyan lányok szájából hallani azt, hogy nem fontos egy jó külső, nettó 250 ezer ft, nagy baráti társaság stb egy férfiban, akik pont ilyen férfiakkal járnak?

Egyetemi tanár bruttó 256e fizetést kap, a részmunkaidős pedig bruttó 165e-et. Nem vonzó anyagilag, tehát unalmas személyiség!

A külső, a baráti társaság mérete és az intelligencia mérete pedig nincs fizetéshez kötve.

Igazad van a versenyzők rangsorát a fizetés/külső---barátok száma---intelligencia szerint állítják fel.

Úgy pontozgatsz, ahogy akarsz, de a szerelem nem a pénztárcát vizsgálja. A külső meg annyiban számít, hogy neked jöjjön be, aztán lehet, hogy a barátok meg a fejüket fogják, hogy mit eszel ezen a bányarémen, miközben neked ő a legtökéletesebb úgy, ahogy van.

A szüleim között, mint írtam, nagy a jövedelembeli különbség, de amikor megismerkedtek, nem így volt, akkor még mindketten jóval szegényebbek voltak, nem volt anyagiakban bővelkedő gyerekkorom. Az évek során alakult ki ez a különbség, ahogy apám szakmailag egyre jobb helyzetbe került, és élt a lehetőségeivel (senkit nem kellett eltaposnia érte, egyszerűen csak jó szakember a szakterületén, akit megbecsültek). Ki az a hülye, aki azt mondaná, hogy inkább marad szegény, ha legálisan előrébb juthat anyagilag és szakmailag is, főleg, ha szereti is, amit csinál? Az, hogy anyám szakterületén jóval kevesebb a bérezés, és kisebb mértékben van esély növekedésre, nem anyám hibája, így is eléggé el vagyunk maradva a magas európai bérektől, ezen törjék a fejüket a Nagy Házban a Duna mellett.

Nincs ésszerű magyarázat rá, hogy kibe szeretünk bele, voltam már szerelmes nálam szerényebb anyagi körülményekkel rendelkező férfiba is. Viszont ő nem sajnáltatta magát a helyzet miatt, hanem igyekezett alkalmazkodni, és figyelni a lehetőségeket, hogy amint tud, előrébb jusson. Ez benne kell, hogy legyen egy emberben, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő, ha nem másokon akar élősködni. Akiben ez nincs benne, azt nem tudom tisztelni semennyire sem, én nem fogok eltartani egy nyavalygó élősködőt, akinek büdös a munka (akkor sem, ha én viszem el a következő rekord lottónyereményt).

Nem az érdekel, mennyit utalnak neki havonta, de az igenis fontos, hogy legyen számára értéke az elvégzett munkának, szóval ne legyen természetes, hogy jön a pénz valahonnan, akkor sem, ha van bőven, mert bármit hozhat az élet. És fontos, hogy legyenek céljai, tervei, és ne csak álmodozzon a sült galambot várva, hogy de jó lenne, ha, hanem tegyen is értük.

A szüleim szó szerint a nulláról indultak, egy szobából, még az esküvőn kapott pénzt is a szüleiknek adták, hogy ne maradjanak teljesen pénz nélkül az esemény után (még úgy is, hogy anyukám ruhája apám egyik nővéréé volt, azt alakították át, tehát arra nem kellett költeni, a menüt és a sütiket a falu dobta össze, szóval nem verték hú de nagy költségbe magukat annyira, mint manapság). Ha ők képesek voltak onnan felépíteni azt az életszínvonalat, ami ma megvan (apám már nyugdíjas, és elég jó nyugdíja van, hála a karrierében elért sikereinek), akkor én is képes leszek rá, ha úgy alakul, miért kellene mások zsebében kutakodnom... Én megtanultam a szüleimtől, hogy előre lehet jutni, ha az ember nem hagyja magát lehúzni, tulajdonképpen már volt alkalmam alkalmazni is, sikerrel.

Aztán ha valaki történetesen olyanba szeret bele, aki jobban áll, hát aztán, most csak azért nyomja el az érzéseit, hogy ne szólják meg? Kit érdekel, mit szólnak mások, ha igazán szerelmes vagy? Ha te beleszeretnél valakibe, aki nem a te anyagi szinteden áll, és kölcsönös lenne, elutasítanád csak azért, mert nem egy szinten vagytok, csak azért, mert mások talán megkérdőjeleznék az érzéseiteket? Ha igen, akkor bolond vagy.