Vannak itt olyan hölgyek, akiknek huszonéves korukig nem is volt párkapcsolata és 21-22 éves kor felett vesztették el a szüzességüket is?

Szia :-) az en esetem hasonlo. Zarkozott lany voltam, onbizalomhianyos, ki se mozdulat otthonrol, kedvesces baratsagos ugyan, de felenk es batortalan, introvertalt. Igy visszanezve nem is tudom, miert vartam, hogy valaki belem szeret, de ugy igazabol nem erdekelt, hogy csinos legyek, csinosan oltozzek...22,5 voltam, amikor fejben eldontottem, hogy valtozok, a pozitiv szemlelet sokat segitett, megszerettem sajat magam, nott az onbizalmam, elkezdtem csinos lenni es el is hittem magamrol hogy az vagyok. 23 Multam, mikor elkezdodott az elso parkapcsolatom, addig en is azt hittem, hogy valahogy senki sem az esetem....es jott o, aki csettintesre levett a labamrol, hihetetlen vonzalmat ereztem iranta, es erolkodes nelkul kapcsolat lett belole. O volt az elso mindenben, az elso, aki megfogta a kezem, az elso aki megcsokolt, akinek a szuzessegemet adtam. Megerte e varni? hatarozottan igen!!! bar mar nem vagyunk egy par (es visszanezve a szakitas eletunk legjobb dontese volt, nem illettunk ossze), megis ugy gondolom, megerte varni, az elso szexualis elmenyeid neghatarozzak az egeszhez valo hozzaallasodat, es hala neki, bennem nagyon pozitiv kep alakult ki.

Szerintem mindent jol csinalsz, legy kedves, baratsagos, nyitott, erdeklodo, es ne surgess semmit, majd egyszercsak felbukkan valaki, akinel nem lesznek akadalyok, se korban, se komolysagban. Addig is elvezd az eletet, es ne hidd azt, hogy bepotolhatatlan veszteseget szenvedtel. Mellesleg a parom 29 eves volt, es egyeltalan nem zavarta, hogy tapasztalatlan vagyok.

Igen, én.

21/L

19 vagyok, várom az igazit. Leginkább a sportnak köszönhetem azt, hogy magányos vagyok, sajnos jelenleg ez az egyetlen támaszom az életben, és egyre kevesebb figyelmet kap a családom, barátaim, eléggé beszűkül a világom. Már csak edzésre járok, figyelek arra hogy eleget egyek, aldujak, ez az életem :D

Ha valami kimarad, egy étkezés, nem alszom eleget, vagy valami akkor elég depressziós leszek.

Lényeg az hogy igazából magamnak köszönhetem az egészet, de hát a céljaim eléréséhez ez kell :)

Majd lesz ami lesz, az igazival akarok majd valamit, nem a jött-ment lányokkal c:

19f

Csak óvatosan megkérdezném, hogy azok a lányok, akik itt hasonló történetet írnak le, hány évesek? Mennyi idő telt el az életükből, amióta megtörtént és azt mondják megérte várni és egy életet meghatározó élmény?

A kérdésem indoka: a legtöbb nő 38-42 év között kezd el szexuálisan tündökölni, olyan 52-53 éves koráig (húszon éves korukat megszégyenítően). Akkor a legaktívabbak, a legnyitottabbak és akkor élvezik igazán, mert már a tapasztalatuk is megvan hozzá, hogy élvezzék. Na most, addigra bőven nem meghatározó már, hogy hogyan veszítették el ... egy emlék ami volt, megtörtént, de pont nem az, ami bármit is befolyásolna az életükben.

Ja, én. Gimiben egyáltalán nem érdekeltek a fiúk semmilyen szinten, ami mondjuk a tinédzser fiúkat figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, egyébként jóval visszahúzódóbb is voltam. Az egyetemen kezdtem el inkább pasizni, de egyikből se lett semmi, asszem másodéves voltam, mikor először szexeltem, komolyabb, nem csak szexuális jellegű kapcsolatom meg csak évekkel később, mostanában volt. Én mondjuk sose csináltam nagy ügyet a szexből, nem azért várakoztam, mert különleges emberrel akartam "elveszteni" (az első partneremmel nem jártam, csak régóta ismertem), egyszerűen csak iszonyatosan válogatós vagyok, és nem akartam valakivel csak azért lefeküdni, mert épp ő volt a legkönnyebben elérhető, mikor tudtam, hogy úgyis kapok jobbat, nekem nem szokásom ez a "beérem a kevesebbel" téma, nekem a legjobb kell, romantikus alkat sosem voltam, szóval nem volt szükségem erre a "szerelmesnek kell lenni" körítésre, elég volt annyi, hogy megbízzak a partnerben, szexuálisan vonzónak találjam, és elég jóban legyünk mindehhez (tehát ne vadidegen legyen). Égessetek el máglyán, de én akkor jól kinéző, tapasztalt pasit akartam (ma már nem ragaszkodok ehhez, de akkor így gondoltam), nem olyat, akibe halálosan bele voltam esve (meg mondjuk olyat én elég ritkán találok lol).

Az ismerkedéssel mindig bajban voltam én is, utálok randikra járni, utálok új emberek előtt megnyílni, utálok végigülni úgy egy randit, hogy a pasi 5 perc után untat, szociális fóbiám is van, és a pasik 70%-ával legszívesebben nem is beszélgetnék 2 mondatnál többet.

Rendes kapcsolatom tavaly volt először, arra megérte várni, kapcsolat szinten még inkább jellemző rám a 2nem éem be kevesebbel" gondolkodás, semmi értelmét nem láttam/átom annak, hogy összejöjjek olyannal, akiről utána folyton panaszkodok a barátnőimnek meg anyukámnak, hogy nem pakol el maga után, meg így bánik velem, amúgy bánik velem, más lányokat lájkolgat, nekem olyan pasi kellett, aki egyben a legjobb barátom, társam is, aki támogat, szeret velem lenni, de nem korlátoz, akivel kölcsönösen fejlődni tudunk egymás mellett stb. Totálisan megérte a finnyáskodás, a lehető legjobb embert sikerült kifognom, de komolyan, a mai napig hálás és büszke vagyok arra, hogy ismerem (már nem vagyunk együtt), korábban sosem érdekeltek a komolyabb kapcsolatok, de miatta meggondoltam magam, mondjuk csak még magasabbra tette a mércét, de az már legyen az én problémám :D

Annyit tudok tanácsolni, hogy ha kíváncsi vagy és csak a félelem vagy a visszahúzódó személyiséged tart vissza az ismerkedéstől, nyitástól, akkor mindig mondj igent, nyugodtan ugorj fejest, és hagyd a dolgokat alakulni. Ha egyéb fenntartásaid vannak a partnerrel kapcsolatban, akkor természetesen ne menj bele semmibe.