Energiavámpír randipartner?

Olyan volt, hogy idegbolond módra vigyorgott mindenen, kb mint aki beszívott 5 kiló herbált.

Na lehet, amellett én is energiavámpír voltam.

Igen, sőt, általában ez a vége. :D

Én baromi kiegyensúlyozott életet élek a legutóbbi szakításom óta, ami nagyon padlóra küldött. De sikerült! :) És jobban megerősödtem ezután szerintem, mint az átlag, jobban elkezdtem magamért hajtani, kialakítottam egy saját kis életet, ahol párkapcsolat nélkül is tartalmasan telik az időm és boldogan kelek fel, szóval úgymond kitöltöttem azt az űrt, ami a kapcsolat helyén maradt (mi minden nap együtt voltunk szinte, tényleg minden arról szólt, nagyon rossz ötlet volt).

És az a baj, hogy mintha ezt megéreznék, hogy itt kerek minden és jóban vagyok magammal és az életemmel és úgymond egy jól összerakott életbe egy kiegyensúlyozott, boldog ember várná őket, mert az első pár randi után, amikor ők is lazák, elindul egy mélyrepülés. Elkezdünk ott tartani, hogy minden problémát elpanaszol nekem az életében, kifejezi, hogy mennyire szüksége van rám és ő mennyire egy senki és vérzik a szívem, de egyszerűen nem tudok egy ilyen emberbe beleszeretni, mert nem megyek olyan kapcsolatba, ami többet vesz el, mint amit ad nekem. És itt arról lenne szó, hogy én elsősorban támasz lennék, "anya" meg "terapeuta", holott én is csak egy olyan embert keresek, aki boldog nélkülem is és ha hazamegyünk a randiról vagy egymástól, nem fog minden arról szólni kétségbeesetten, hogy mikor találkozunk megint, hanem tud és akar a saját dolgaival foglalkozni, esetleg azokba beavatni, vagy bármi.

Nálam a panaszkodás szokott előjönni leggyakrabban, de volt, aki elkezdte feszegetni a határokat. Alapvetően békés és elfogadó ember vagyok, ezzel párhuzamosan meg nem hagyom magam kikezdeni. És van, aki direkt arra ment rá, hogy fölöttem álljon az idétlenkedésével, a perverz poénjaival, meg azzal, hogy elkezdett már-már cafkaszámba venni. És minél inkább tartottam a határokat és a tiszteletet, annál inkább előjött belőle az állat, egészen addig a pontig, amíg meg nem kérdeztem tőle, hogy "Ne haragudj, de te milyen elgondolásból engedsz meg egy idegen nővel szemben ilyen alpári modort?". Ott pedig még én voltam a kényes, amit inkább ráhagytam és hazajöttem.

Szerintem amúgy az nem tetszik az embereknek, ha látszik a másikon, hogy nincs igazán szüksége másra és tényleg meg kell magadat emberelni, hogy legyen belőle valami, mert kedvel, mint embert, de a varázshoz több kell. Egyszerűen bámulatos, mennyire ki szoktak akadni, mikor közlöm, hogy nem, én nem vagyok kiéhezve annyira, hogy rá szükségem legyen és nem vagyok az a nő, akit le lehet nyűgözni kocsikázással, vagy aki elviseli, hogy ne adják meg neki azt a tiszteletet, amit ő is megad, élén a végighallgatással. Holott, ez lenne a normális, nem szükségből menni randira.