Lányok mit tennétek akkor, ha egy pasi sírva, térden állva könyörögne, hogy együtt legyetek?

Megbeszelnem a hozzatartozoival h ilyen embernek jot tenne egy par het a pszichiatrian. Es utana par evig pszichologus. Komolyan.

De azh jarjak vele v akar kinevessem, nem jutna eszembe. Mert amugy ezek total pszichopatak is lehetnek, szal mindkettovel az eletem kockaztatnam.

De mint ferfi ndm neznem sokba...

Nem felnőttre vall. Én sem bőgök, ha megbukok vizsgán, mert nem fog a szánalomkettes boldoggá tenni, szánalmas meg nem akarok lenni így felnőttként amúgy sem. Egyébként miattam már bőgött így egy srác, pedig "csak" szakítottam vele, mivel a kapcsolatunk ne vezetett sehova sokadik megbeszélésre sem. Az egész lépcsőház tőle zengett és a bokámat simogatta... Szívtelen vagy sem, nem tudtam segíteni a problémáján és ezzel a viselkedéssel nem is akartam, mert az utolsó csepp férfias vonzerejét is kinyírta a szememben. Nem szeretek nőként stabilabb lenni a páromnál lelkileg. Főleg nem ilyen markánsan.

Persze, sajnálnám valamilyen szinten, de az élete problémáit nem az én feladatom megoldani. Szánalomból meg nem jövök össze senkivel.

Nem mellesleg, ez érzelmi manipuláció. Úgy értem, egy önző cselekedet azért, hogy a másikban kellően rossz érzéseket keltsen a maga jó helyzetéért. Ez ganéság, szóval azt is meg tudom érteni, aki elhajtja a büdös fenébe. Keseregni és sírni lehet úgy is, hogy nem más előtt rendezel jelenetet. Nekem is esett szarul nagyon sok dolog és sírtam nagyon sokat, sok más dolog miatt is, de nem azért, hogy meghassak valakit, hanem mert nem bírtam benn tartani és félrevonultam.

Kevés ennél szánalomraméltóbb és kiábrándítóbb jelenetet tudok elképzelni.. Igazából egy sem jut eszembe.

"Ilyenkor adnátok neki esélyt, hogy boldogabb legyen?"

- Pardon???

Mi az, hog ÉN adnék neki esélyt, hogy boldog legyen?

Hát mi vagyok én, egy jtalom trófea, amit megnyer, avgy mi? ÉS velem mi lesz? Az én boldogságomról ki gondoskodik?

Jaaa, hát ÉN!

Hát pont ennyire van NEKEM közöm más bologságához: ha boldog akarsz lenni, tegyél érte, de szavakkal nem tudom leírni azt a megvetést és szánalmat, amit érzek az iylen emberekre, akik görsösen és undorítóan csimpaszkodnak ( szó szerint) egy másik emberbe, hogy tegye őket boldoggá.

Senki nem tesz téged boldoggá. Az egyetlen, aki boldoggá tud tenni, ez te vagy. Nem egy másik ember.

Ez a szemléletmód meg anniyra taszít és undorít, hogy még a saját életkedvem is elcseszné az illető. Szóval NEm, kösz, kihagynám a mártírkodást, midnenki oldja meg a saját ynomorát, és vegye kézbe az életét, ne tőlem várja a megváltást.

Nincs az az isten, hogy vele bármikor is a jövőben bármilyen kapcsolatot létesítsek. Meglátnám ezek után az utcán, átmennék a túloldalra és inkább rossz buszra szállnék, mintsem hogy közöm legyen hozzá. A-a, totál kizárt.

Amúgy, az ilyenből ha lesz is kapcsolat, az pontosan olyan lesz, mint a kezdete- szégyenteljes, szánalmas, megalázó. Mindkét félnek. Szóval esélytelen. Ez nem csak a férfiasság hiánya (mert amúgy az is), mert ugyanilyen rimánkodás nőben is hányingerkeltően undorító, hanem az emberi méltóság hiánya. És azt én nem tudom tolerálni, semmilyen szinten sem.

Nem, nem adnék neki.

Ez így leírva lehet, hogy romantikusan hangzik, de élőben nem működne.

Leírták többen is, hogy miért nem.