Szeretem a férjem, de nem tudom megmondani, hogy mit szeretek benne, ez normális? Vagy inkább el kéne gondolkodnom a különváláson?

Gondoltam, hogy sok lesz az olyan válasz, hogy magamnak csinálom a gondokat.

Akkor most leírnám azt is ami miatt elgondolkoztam ezen az egészen: sokszor tiszteletlen a családommal (akiknek nagyon sokat köszönhetünk) és az én ismerőseimmel. Húgom új pasija például nem szimpi neki, ezért nem köszönt legutóbb szerencsétlennek. Apróságokon úgy felhúzza magát, hogy mindenki elmenekül a környékről. Akkor van jól, ha van pénzünk "hobbizgatni", ha nem tudunk megvenni egy 50-dik számítástechnikai kütyüt, akkor jön a duma, hogy neki mekkora sz.r az élete, neki soha sincs semmije stb. Ha véletlenül jó v-ki kedve, az ővé meg nem, akkor mindjárt tesz róla, hogy más se érezze jól magát. Túl sokat a fiával sem foglalkozik, ha én elmegyek fürödni, akkor ő bezárja a szobaajtót és általában gépezik, a kicsi meg vagy elfoglalja saját magát vagy sír. Ha sír akkor jönnek hozzám, hogy nem tudja mi a f.sz baja van ennek a gyereknek.

Ma reggel a szüleim feljöttek hozzánk beköszönni abba a lakásba, ami az ővék csak most mi lakunk benne. Cipővel jöttek végig az előszobán, mikor elindultak tőlünk a férjem is velük ment, mert együtt dolgoznak. Hangosan és gúnyosan megjegyzi, hogy cipővel nem jön végig a lakáson, de mivel már úgyis össze lett járva ezért már ő sem veszi le a cipőjét. Annyit mondtam neki, hogy nem baj majd felmosok, a válasz az volt: nekem meg mi a f.sz a bajom vele és elrohant.

Mindig emlékeztetem arra, hogy van társa, gyereke, lakása, munkája, kocsija és hogy másoknak mennyivel rosszabb az élete, de ezeket csak nagyon ritkán tudja értékelni.

Időnként viccesen megjegyzi, hogy örüljek neki, hogy ő nem iszik, nem verekszik, nem csajozik és hogy én megfogtam az isten lábát. Hú de jó nekem! Az nem normális szerintem, hogy én tegyek bele mindent a kapcsolatunkba ami pozitív, én legyek mindig a kedves, a megértő, a figyelmes, ő meg a negatív főszereplő.

Szóval mindezek ellenére azt hiszem, hogy szeretem, de nagyon sok rossz tulajdonsága van, jó pedig alig. Nem tudom, hogy a megszokás az ami együtt tart minket vagy a szerelem? Sok a jó közös emlék, de már egyre nehezebb az, hogy mindig én legyek a megértő és a beletörődő.