Nőknél is előfordulhat az, hogy rájöjjön, hogy a kapcsolatot inkább megmenteni kéne, mint feladni?

Még annyival kiegészíteném, hogy sosem voltak komoly kikacsintgatások a kapcsolatból egyikünk részéről sem. Tipikus mindent elsöprő szerelem volt, ami aztán a vad szexualitás után lehiggadt szeretetté. A másik felem ő, az "IGAZI", előtte ilyen hosszú és ennyire komoly kapcsolata egyikünknek sem volt.

És most gondolj bele, hogy - nem akarom magam fényezni - de még mindig nagyon szeretem. Itt bőgök, mint egy kisgyerek, a billentyűzetet áztatom és folyton csak azt ismételgetem, hogy én mit nem tettem meg vajon, hogy ez így maradjon. Borzasztóan érzem magam, most a héten lenne évfordulónk. Sajnos nálunk is sok probléma betett, de azt sosem gondoltam, hogy ezek megölhetik a kapcsolatot. Az anyósom egy előnytelen hitelbe belerángatta pár éve (itt a gyk-n a sztorim: "Segítség, anyósom kifossza a lányát". Sajnos ott ő volt gyenge, aki inkább engedett az erőszakos anyjának, mintsem betartotta volna a fontossági sorrendet. De aztán ebből kijöttünk, legalábbis megbeszéltük, hogy ki fogunk rá találni valamit. Sajnos közbejött, hogy a korábbi különköltözöttséget fel kellett adni anyagi gondok miatt, de azt követően megbeszéltük, hogy ez egy szükséges átmenet és terveztük a jövőt. Tudom, hogy nincs más férfi a dologban, mondta is és annyira azért ismerem, hogy nem hazudna a képembe. Csak azt mondja, hogy most nem tud mélyreható beszélgetéseket lefolytatni. Nemrégen munkahelyet váltott, egy ideig nem volt munkahelye, de az új helyen jobban érzi magát. Nem vagyok én sem tökéletes, de annyira igyekeztem a 13 évünk alatt az összes férfiközhelytől távol maradva lovagias férfinak lenni. Én nem jártam el sörözni a haverokkal, amióta együtt vagyunk nincs is nap, amit külön töltöttünk volna. Egy ideig nekem hiányzott a sokkal pörgősebb élet, ami korábban megvolt nekem, ő meg inkább nagyon zárkózott és otthonülő volt, aki ha már fél órával később volt, már telefonált, de én ezt sosem vettem rossz néven, sőt, jólesett a ragaszkodása. Nekem a kapcsolatunk első 3-4 évében volt hiányérzetem, de őszintén és elfogadóan viszonyultam, hogy ővele más ez élet és nem okozott gondot. Most meg annyit mondott, hogy talán lazítani kéne ezt a mindegyikünk tud mindent a másik mind a 24 órájáról dolgot, lehet, hogy túl szoros volt a kettesben lét. Ez nem esett jól, mert a "rövid pórázt" egyáltalán nem én hoztam be a kapcsolatba, én nem is akartam, de őrá való tekintettel elfogadtam. De ez sem érdekelne, csak mondaná, hogy felejtsük el ezt a pár napot és újuljunk meg...

És nem igaz, hogy minden férfi disznó és az sem, hogy érzéketlen macsó. Nem sajnálom magamat, nem is akarom, hogy úgy tűnjön, de pocsékul vagyok. Olyan pocsékul, ahogy utoljára édesanyám halálakor voltam 14 éve.