Anyja által nevelt gyereket hány éves korában lehet szoktatni arra hogy az apjánál legyen egyedül?

Szerintem ez még korai, főleg úgy, hogy csak kéthetente látjátok csak egymást.

Nálunk pl a másfél és mostanában minden idegentől, így a hetente 3* , több órán át látott nagynénitől is fél (semmi nem történt vele, ilyen korszaka van pár hete)

Kétheti félnap-egynap azért kevés ahhoz, hogy ott aludjon még.

1-2 év múlva álljatok rá arra, hogy anyukával együtt nálad van pár napot, majd egy-egy napra egyedül hagyja nálad, aztán igazából a folytatás attól függ, a gyereketek hogyan fog erre reagálni.

Előre szólok: 3 gyerekem van.

Ez most nem a legjobb időpont.

[link]

Nincs még túl a szeparációs szorongáson, most jön a java.

Addig jobb lenne ezt hanyagolni, amíg ez a fejlődési szakasz lezárul.

A másik fele: még csak egy éves a közös gyerek, de te már nem élsz velük.

A világ legtermészetesebb dolga, ha egy anya ilyenkor ragaszkodik a gyerekéhez. Soha, senki nem fog olyan biztos pontot jelenteni neki, mint a gyermeke. Pasik jönnek, elmúlik a szerelem, ki tudja mit hoz a holnap. Egy dolog biztos: a gyerekről gondoskodnia kell, mert csak ő van ott neki. A gyerek is csak az anyjára számíthat. Természetes, hogy sokkal szorosabb lesz a kapcsolat, mint ahol napi szinten jelen van apa is, ugyanúgy ugrik, ha elesik, ringatja, ha lázas, stb. Úgyhogy nem kell ezt negatív dolognak beállítani, hogy az anya is erősen kötődik. Inkább próbáld megérteni. A következő 17 évben nem árt, ha normális kapcsolatot tudtok fenntartani egymással.

Mi a fészkes fenének vállaltatok közös gyereket egy már döglődő kapcsolatba?! A gyerek egy éves, de ti már külön éltek?! Szép élete van/lesz annak a szerencsétlen gyereknek...

De hogy a kérdésedre is válaszoljak: gyermekelhelyezéskor a bíróság erről is(mint minden másról) egészen pontosan rendelkezik. Ja, hogy ti házasok sem voltatok, csak felelőtlenek? Beletrafáltam, ugye?

Mi is hasonló korban válunk, a mi gyermekünk 1,5 éves volt, amikor elköltöztem, ezért első kézből tudok tanácsot adni. Lehet engem is fikázni, mint a kérdezőt, hogy milyen felelőtlenség ez ... Csak teljesen fölösleges és értelmetlen a részletek ismerete nélkül. Én egy életre terveztem, eszem ágában nem volt elhagyni a családom, gyereket is ebben a tudatban vállaltunk. A feleségem volt az, aki titkos viszonyt folytatott és a "nagy szerelem" miatt robbantotta szét a családot, amit én a végsőkig igyekeztem egyben tartani. Persze utólag könnyű okosnak lenni, ha előre tudom, hogy képes erre, soha nem jöttem volna össze vele, nem vettem volna el és közös gyereket pláne nem vállaltam volna vele. De ez már a múlt, a gyerek pedig megszületett, most már előre kell nézni, és az ő érdekeinek megfelelően a legjobbat kihozni ebből a helyzetből. Én azt vallom és eszerint is cselekszem, hogy a feleségemtől válok, nem pedig a gyerekemtől. Ugyanúgy az élete része vagyok most is, mint előtte. Minden nap találkozom vele reggel és este is, hétvégén rengeteget van nálam is.

Kedves kérdező, én abban látom a legnagyobb problémát, hogy te csak két hetente látod a saját gyermeked, így az ő szemében kb. olyan távoli rokon vagy, mint a nagybácsik, nagyszülők. Ezért is lehet necces, hogy mindjárt idegen helyen szeretnél vele többet lenni. Bár ha anyósnál is elvolt egy hétig, akkor ez nem feltétlenül lesz probléma.

Ebben a korban a gyerek az otthonában és a szülők mellett (akikkel nap mint nap együtt van) érzi magát a legnagyobb biztonságban. Ebből a kettőből egyszerre csak egyet célszerű változtatni. Ha a feleségeddel meg tudjátok normálisan beszélni, akkor első körben azt próbáld meg elérni, hogy sokkal többet találkozz a gyerekeddel. Eleinte az otthonában anyuka jelenlétében, menjetek el közösen játszótérre, bevásásrolni, stb. Aztán vigyázhatsz rá otthon, amíg anyuka fürdik, kajál, főz, stb. Később már kettesben is lehettek, amíg anyuka más dolgait intézi, vigyázhatsz rá otthon, elmehettek kettesben sétálni, stb. Ha már órákat megvagytok kettesben, akkor vidd el egyre gyakrabban magadhoz, fokozatosan egyre hosszabb időkre. És a legfontosabb, hogy mondj el neki mindent. A kis gyerekek nem hülyék, éppen ellenkezőleg. Attól, hogy nem tudnak még (körmondatokban) beszélni, nem tudják kifejezni magukat, nagyon sok mindent megértenek már, sokkal többet, mint azt gondolnánk. Lesznek időszakok, amikor hiányolni fogja az anyját, lesz amikor órákig eszébe se jut, hogy nincs ott. Ilyenkor el kell neki mondani, hogy anya nem örökre ment el, hanem pl. ebédre/vacsorára/fürdésre már itthon lesz, vagy akkor megyünk hozzá haza. Abban igazad van, fő a fokozatosság, mindenben. Óvodába vagy bölcsődébe se illik úgy vinni a gyereket, hogy előtte az anyján kívül soha senkivel nem volt még kettesben. Előtte hozzá kell szoktatni, hogy szülőkkel, nagyszülőkkel, rokonokkal, szomszéddal, stb. is biztonságban érezze magát, más gyerekek társaságában is feltalálja magát. Nem szabad egyből bedobni a mély vízbe, mindenhol fontos a fokozatosság.