Mennyire normális,hogy így éreztem szülés után?

Szerintem időszakosan mindenkinek vannak ilyen érzései, hogy vágyik a gondtalan életre, a szabadságra, hogy gyerektől függetlenül tudjon tervezni és élni. Ez biztos vagyok benne, hogy normális. Főleg a nehezebb pillanatokban.

Nekem a szülés szuper élmény volt, és nem vagyok sem ősanya sem szuperanya, de a szülés közben is (főleg), de utána is tök sokszor éreztem úgy, hogy talán mégsem akarom én ezt az egészet. Nagy élmény volt, amikor a szülés után egyből rám tették és végre a kezembe vehettem, hatalmas dolog, örültem neki meg megkönnyebbültem meg minden, de nem volt hatalmas szerelem. Eleinte inkább csak kötelesség volt, meg az a fajta alap kötődés, ami ugye abból ered, hogy a hasamban hordoztam és fájdalmak közepette megszültem, de nem neki szólt. A szeretet, amit érzek most, ez a mindent elöntő rajongás, ez csak később jött nálam is, amikor megismertem, miután már időt töltöttünk együtt. Pedig én még csak nem is a férjem kedvéért vállaltam babát.

Szerintem ne legyen emiatt bűntudatod. Mások vagyunk, a lényeg igazából az, hogy most szereted, és hogy eddig is képességeid szerint a legjobbat adtad neki. Attól még, mert a születésekor, amikor alapjaiban változott meg az életed, visszasírtad a régi megszokott, szabadabb világot, nem leszel sem rosszabb, sem kevesebb. Lehet lepontozni, de szerintem ez tök oké és ritka az, akiben egyszer sem merülnek fel ilyen gondolatok.

Én nem mondanám, hogy "nem normális". Főleg, ha csak a férjed kedvéért vállaltad. Akkor is megszeretted, és ez a lényeg. Te is olyan típusú ember vagy, aki számára nem csak és kizárólag a gyereke a világ közepe. Na és? Sokan vannak még így, csak nem vállalják fel.

Amikor én a kezembe fogtam először a kislányom, nem éreztem a világon semmit. Tényleg semmit. Csak azt, hogy jé, itt egy vadidegen kis lény, én pedig az egész éjszakás vajúdástól hulla fáradt vagyok. Most 16 hónapos. Én most érzem, hogy a világon a legjobban szeretem. Most már jár, kezd beszélgetni, egyre inkább tényleg jelen van velünk. DE mellette nekem is hiányzik a régi életem. És 2 éven túl képtelen lennék 0/24-ben itthon lenni vele, és éjjel-nappal rendelkezésére állni. Én is csak ember vagyok, akinek szüksége van felnőtt életre, és szabadidőre is. És szerintem aki azt mondja, neki nincs, az nem mond igazat.

Láttam már olyan hős anyát, aki állítja, kisgyerek mellett nem lehet az embernek saját ideje. Azt is láttam, az örökös mókuskeréktől és idegfeszültségtől hogy ordítozik a környezetével, köztük a gyerekeivel is. Köszönöm, én épp ezért próbálok időnként egyedül is feltöltődni, ha van segítségem hozzá.

És láttam már olyan szinte soha otthon nem lévő apát is, aki állítása szerint annyira szereti a gyerekeket, hogy ő 3-at akart volna! Belegondolva én is marhára szeretnék hármat, ha csak napi 1 óra jutna belőlük hétvégén is, évekig meg 0-24-ben csak kínlódjon velük valaki más, ahogyan náluk is van.

Hidd el, senki sem imádja mindig 1000%-ban a babáját. Szeretjük őket nagyon, de emberek vagyunk, nem robotgépek. Én jelenleg a lányom szeretem a legjobban ezen a világon. De amikor előző éjjel összesen 5 órát aludtam 3 részletben, ő pedig egész nap nyűgös és minden etetésnél összeköpköd, minden mást érzek akkor és ott, csak imádatot nem.

A gyermekednek te vagy a tökéletes anyuka. Tudod kinek nem felelsz meg? Saját magadnak! Senki nem él a habos-babosban, csak max. kívülről látszik úgy. Mint a manökenek tökéletes combja (ami mögött nem látod az anorexiát vagy a magányt). Minden szupernek tűnik, kívülről. Aztán, amikor benne vagy, kiderül, hogy a csodaszuper anyuka típus masszívan szorong, mert ha tüsszent a baba ő már a halálát látja, vagy a csodálatos szülésfotókat, ahol a mellkason a baba és csillog anya szeme, megelőzte 1.5 nap vajúdás és szövődményei maradnak utána, stb.

Semmi nem fekete vagy fehér. A nyugalom akkor jön el, amikor elfogadod magad úgy, ahogy vagy. Ez nem szól másról, csak saját magadról. Szeresd magad, olyan anyának, amilyen vagy!

Amikor megszületett az első gyermekem, tudod mire gondoltam?

Néztem és csak azt mondogattam, hogy "mi ez? ez egy gyerek? ez egy gyerek!"

Mint akinek akkor esik le, hogy a szülés végén lesz egy gyereke.

Hónapokig tartott ez az "ez egy gyerek?" állapot nálam, a szülés utáni depresszió pedig 2 évig. Egy percét sem élveztem. A képeken nézem azt a nőt, mosolyog, posztoltam is hogy csoda, stb. és belül? Semmi. Üresség.

5-ös válaszolótól kérdezném, tényleg nem bántásból, de nagyon kíváncsi vagyok.

Ha belül üres voltál és nem éreztél semmit, akkor minek posztoltad, hogy csoda, stb.?