Előfordulhat, hogy egy baba (vagy kisgyerek) jobban kötődik más személyhez, mint az anyukájához?

amikor még otthon laktam anyukámnál, tesóm összebúzorozott egy nagyon buta és primitív nővel, akitől 2 gyereke született, ők is ott laktak akkor még. sajnos az első gyerek, a kisfiú, olyan típus, az a tipikus kétemberes gyerek. meg mondjuk a szülés körül is gázok voltak, és a kisfiú a mai napig magatartászavaros meg diszgráfiás (12 lesz idén). sajnos a nő nem volt azon a szinten hogy ezt kezelje, a tesóm meg két műszakban látástól vakulásig dolgozott, szóval a gyerek nevelése többnyire abból állt, hogy a nő visítozott vele, már egész pici baba korában. még szerencse, hogy én ott voltam, és valami normális törődést adtam neki, holott még nem teljesen voltam felnőtt, 18 évesen, de már akkor többet értettem az egészből, mint az a nő. kedves szót csak tőlem kapott az unokaöcsém, anyukám sem igen törődött vele, mondjuk ő nem kiabált vele stb de nem is ajnározta. így alakult, hogy ha baja volt a kisfiúnak, akkor hozzám szaladt sírva, véletlenül se az anyjához...sőt volt, mikor olyan kb. másfél éves lehetett, hogy az anyja elől szaladt el, mert megint üvöltözött vele 8esti nem-elalvásnál), az unokaöcsém meg szaladt ki sírva, az én nevemet kiabálta, szinte őrjöngött...rámcsimpaszkoodtt, sírt....aztán lassan megnyugodott, és én altattam el.

ez olyan szomorú, ha így van, hogy így lehet. persze ez egy extrém eset, de most is elfacsarodik a szívem, ha rágondolok.

hétköznapi család esetében ezt nem tartom túl valószínűnek, tehát ahol az anya normálisan ellátja a gyereke fizikai és lelki szükségleteit. lehet ha jön a nagymama, ő sokkal érdekesebb, meg hoz ajándékot, meg csak az unokával törődik, az anya meg mindig ott van, ráadásul sokszor dolga is van, meg fegyelmez stb. de sztem alapesetben a gyereknek az anyja az első személy az életében.

Nem. Ilyen nincs :)

Olyan van, hogy a baba/kisgyerek nem tudja hogyan mutassa ki a ragaszkodását.

Én is kétségbe voltam esve emiatt, mert a lányom velem volt egész nap, mégis ha jött a mama majdnem kibújt a bőréből, velem meg még hasonlót sem tett soha.Azt hittem, azért mert nem vagyok elég jó anya, elrontottam valamit, unalmas vagyok stb. Hónapokig ebbe ringattam magam, pokoli volt, a végére már tényleg ott tartottam, hogy én még a saját gyerekemnek sem vagyok elég jó, és nem is szeret.

Aztán a kislány ahogy nőtt, lassan megtanulta kimondani az érzéseit, és szeret, mindennél jobban, csak eddig nem tudta szavakba önteni, most is néha furán sikerül, mint pl:Anya én úgy szeretlek mint egy tehén" :D De már mond olyanokat is, hogy te vagy a legjobb a világon, meg mindíg csak szeretni akarlak :)

Aztán rájöttem, hogy valszeg nem most kezdett el engem szeretni, csak eddig nem tudta hogy mondja el :)

Amúgy meg volt szerencsém egy kisfiút megismerni, akit sajnos a szülei ott hagytak fél évre a kórházban ( kissebség, anyagi okokból jobbnak látták, ha a gyerek télen nem otthon van a fűtetlen lakásban). Tündéri kétéves kisfiú volt, és az anyja azzal hagyta ott, hogy majd pénteken jön érte...A kisfiú minden pénteken kiállt a kórház kapujába, és minden látogatogan elmondta hogy ma péntek van, és ma fog érte jönni az anyukája. Akármit kapott, a felét eltette...az anyukájának. Nagyon szívszorító volt, és az a kisfiú, annak ellenére hogy az anyja otthagyta, becsapta, soha egy szóval nem mondott volna olyat hogy haragszik az anyára, fél éven keresztül, minden péntek délután várta egész estig.

Ha ő kiakadt volna az anyjára, még meg is tudtam volna érteni, de nem tette.

Úgyhogy mindezek fényében, megkérek minden kedves anyukát, hogy egy percig meg ne forduljon a fejében az, hogy a gyereke őt nem szereti, mert olyan nincs :) Max várni kell kicsit amíg megtalálja a módját hogy kifejezze :)

Nálunk a fiam (most 3 éves) nagyon szereti a nagymamáját, aki a mellettünk lévő házban lakik. Sokat van vele, és amikor vele van, akkor általában a Nagyi csak rá figyel, mesét mond neki, énekel, stb. Ráadásul sajnos mindent rá is hagy.

A sógornőm ezt már szóvá is tette nekem (ő a tipikus "mintaanya", aki már akkor villámokat szór a szeméből, ha más hozzáér a gyerekeihez), de engem ez nem zavar. Nem gondolom, hogy jobban szeretné anyukámat a fiam, mint engem, és ha valamiért pár óránál tovább vannak együtt, akkor már boldogan szalad elém, ha meglát (eddig tart ugyanis anyám türelme általában). Annak kifejezetten örülök, hogy szereti a nagymamáját, ettől még engem nem fog kevésbé szeretni, és legalább van valaki, akire nyugodtan rábízhatom, ha fontos dolgom akad. Sosem vágytam arra, hogy egyeduralkodó legyek a gyerekem életében, mert minél több emberre számíthat, annál könnyebb neki. Ettől függetlenül ezer jelét adja minden nap, hogy szeret (bújik, "udvarol", puszit ad, stb.), szóval nem hiszem, hogy okom lenne féltékenykedni. :)