Amikor a második babátok megszületett és hazamentetek a kórházból, mit szót a nagy tesó?

17 hónap lett köztük.

A lányom is rettentő anyás volt, de igyekeztünk az ő szintjén felkészíteni a változásokra. Azt helyeztük előtérbe, hogy konkrétan számára mivel fog járni az öcsi érkezése.

Kb félidős voltam, amikor a nagyobb új ágyat kapott, így volt ideje megszokni az új helyét és a szoba új leosztását is, és az előkészületekbe is be-bevontam, ha épp volt kedve hozzá. És persze sokat babáztunk, szerepjátékoztunk-játszottunk ilyesmi témában. És róla is nézegettünk kiskori videókat, hogy milyen hangosan sírt, milyen pici volt és óvatosan ringattuk stb, sokat meséltem neki az ő csecsemőkoráról- de nem direktben, hanem ha felmerül valami téma, akkor visszacsatolásként 2-3 mondatot, mert akkroiban ha mesét akart "magáról" , akkor a saját napi történéseivel kapcsolatban akart hallani, de mindig valami kedves kisállat v bogárka volt a szereplő, azaz ő maga. És akkor beleszőttem, hogy a kiskatica mérges lett mert a kistesója így-meg úgy, és hogy hogy oldották fel a konfliktust, aztán ment tovább a mese a valós napi történéseken. Ez így nagyon bevált, nem kapott zsákbamacskát a kisbaba személyében, tudta mire számíthat, sőt, igazából a kicsi jobb baba volt mint remélni mertük :)-

ami nekünk még nagyon jó votl, hogy rajzoltunk egy egyszerű kis füzetet, képregényfélét, amiben le volt rajzolva minden lényegi mozzanat, ami vele történni fog míg én a kh-ban leszek. Hogy pl a mama jön érte, főz neki tejbegrízt, meg bundás kenyeret - ezek voltak akkor a kedvencei-, hogy együtt mennek játszótérre és vele fog fogat mosni meg este fürdeni, hogyan altatja majd stb, hogy majd beszélünk telefonon, aztán hazahozom öcsit stb.

milliószor elolvastuk, és nagy biztonságérzetet adott neki, hogy volt egy "forgatókönyve".

Amúgy őt nem hozták be azalatt, és mondhatom, remekül elszórakozott a mamival, nekem ő sokkal jobban hiányzott, mint én neki.

Sajnos amikor ő hazajött, pont szoptatás közben látta először az öcsét, kicsit féltem, nem ilyen intim szituban képzeltem el az első találkozásukat, és szerettem volna, ha le is fotózzuk-videózzuk őket, de ugye így nem. Na mindegy, szóval odaállt mellénk, látszott rajta, hogy nagyon-nagyon szeretne rámugrani és megölelni és odabújni, de a kicsi miatt csak óvatosan közelebb araszolt az egy lépés távolságot gondosan megtartva, és hosszú percekig nézte. Aztán kedvesen közölte, hogy nagyon aranyos, és odabújt hozzám, és megsimizte a baba lábikóját. Megkérdezte, hogy mikor teszem le hogy játszunk?, mondtam, hogy nemsoká, ő meg vidoran elszaladt birtokba venni a játékait.

De az ajtóból visszanézett és láttam a szemében egy villanásnyi fájdalmat, aztán meg valami keserű indulatot, nem is tudom, megbántottsággal vegyes féltékenységet. Nagyon mélyen érintett, és utána ügyeltem rá, hogy a lehető legkevésbé adjak táptalajt ennek később.