Miért vagyok ilyen féltékeny a babámra?

teljesen normális az érzés, amit érzel, ne félj!

Manapság már ez a ritka, h valaki nem akarja mindenfelé lepasszolni a gyerekét különböző okokra hivatkozva!

Gondolom te vagy az, aki felkel mindenféle morgás nélkül akár 10szer is ha kell és nem küzd szülés utáni depresszióban, hanem élvezi a kisbabája társaságát! A szavaidban magamra ismerek!

Ez azért van, mert te érzed, ismered, h neki mi a jó!

Soha ne fogd magad vissza, nem is kell... mindig így szeresd és foglalkozz vele ilyen mértékben, amennyire te jónak érzed!

Ezt sose gondold "hibás" felfogásnak.

egy 3 hós tündérkislány anyukája :-)

Kicsit megértelek és kicsit szerintem beteges is vagy.

Megértem, hogy ha nem úgy csinálja ahogy a babának jó akkor nem tetszik neked. De ekkor oda mész és megmondod hogyan csinálja (én is mindig megmondom), majd legköezelebb avgy akkor oda adod neki a gyereket és megkérdezed, hogy akkor tessék mama ahogy mondtam csinálja, úgy és menni fog az altatás...

Na de hol érzem a beteges féltést: ". Olyan sokat vártunk erre a babára, nem fogom rögtön mindenkire rábízni. Mikor minden percet ki alkarok élvezni."

Szerintem nagyon vigyázz ezzel, ha csak már most el nem döntötted, hogy a te gyereked lesz a mama szoknyája gyerek mindig is.

Gyerekkoromból is emlékszem sok olyan tinire akik egyszem gyerekek voltak, tudott volt hogy nehezen jöttek össze stb... Hát mindenki nagyrészt csúfolta öket, képtelenek voltak a beilleszkedésre, és soha nem jöttek táborba sehova mert a mama. A legdurvább mikor a középiskolás fiut (osztálytárs volt), anyukája eljött elé és kézefogva kísérte haza, egy 16-kor végzödö próba után, mertféltette. Ezek az mberek így 15 év után sem tudtak beilleszkedni, most is gondjaik vannak, általában egyedül vannak, vagy nehezen tudnak kialakítani párkapcsolatot, vagy mindig rossz párkapcsolatba mennek.

Szóval próbálj anya lenni, de gondlj vissza neked mi is volt a jó, és mindig azt nézd.

3-as: nyilván lehet túlzásokba esni, de szerintem meg lehet egy szem gyerek mellett is találni a normális mértéket és egyensúlyt.

Biztos vagyok benne, ha 15 éves lesz a lányom, nem fogom megfogni a kezét az utcán és nem hagyok semmiféle támadási felületet.

Én úgy gondolom, h alapból vannak ilyen anyák, mint a kérdező is, h így kötődnek a gyerekükhöz, ez egy különleges lelki kötelék, ami másnál annyiban merül ki, hogy a "gyerekem"... szimplán.. ezt így nehéz megfogalmazni. Biztosan idővel "csillapodni" fog ez a féltés, de az a bizonyos lelki kötelék mindig ott lesz.

A másik véglet, h aki igazán szereti a gyerekét, az hagyja szárnyalni is, nem keseríti meg az életét.

Tudja, melyek azok a pillanatok, amikor igenis ott kell állni mellette és azt is észre kell venni, amikor meg kell tudni bízni benne és szabadon kell engedni.

2-es voltam

Kedves Kérdező!

Eleinte konkrétan idegrohamot kaptam, ha férjemen és rajtam kívül más hozzáért a kisfiunkhoz (de olyan szinten, hogy sírógörcsöt kaptam egyszer; pedig nem vártunk sokat a babára és fiatal anyuka vagyok), aztán ahogy teltek a hetek/hónapok, egyre inkább megnyugodtam, hiszen mindig velem van, engem tüntet ki a tündéri mosolyával, és nekem gőgicsél folyton, az én karomban szopizik. Szerintem próbáld megértetni anyósoddal a helyzetet, de biztos "ki fogod nőni" előbb-utóbb a dolgot. A problémák megoldásához vezető út első lépése, hogy fölismerjük a problémát. Mivel ez megtörtént, szerintem nem lesz gondod.