Down sindrómás babák szülei megosztanátok az első idők emlékeit?

Szia!

Kicsit speciális a helyzetünk, mert mi örökbefogadtunk egy Down-os babát. 2 éves volt akkor, mindössze 6500 gramm, csak hason kúszni tudott ...

Nem tudott enni, nem tudott pohárból inni, rengeteg baja volt.

De minden túlzás nélkül mondhatom, hogy életem egyik legnagyobb ajándéka Ő ... (a másik pedig az azóta született Kisfiam :-)

A világ legaranyosabb, legdrágább gyerekei, akiket csak imádni lehet, tele szeretettel, ragaszkodással, segítőkészséggel. Olyan élménnyel gazdagított minket, annyit tanultunk Tőle, mint senki mástól ... Örökre hálás leszek Neki, és a Sorsnak is, hogy Ő a miénk lett!

Ma már 20 éves a Drágám, ez a 18 év elrepült, és nem is merek arra gondolni, hogy nélküle mire vittem volna.

Voltak persze nehéz pillanatok ... Két szívműtét, nagy hasi műtét, számtalan kórházi kezelés, tüdőgyulladások, virrasztások, sírás, aggódás. DE bőven megérte azért a sok-sok vidámságért, kedves, őszinte mosolyért, ölelésért, pusziért, új barátért, amit Tőle kaptunk.

Sokszor gondolok arra, hogy mennyire szívesen kezdeném újra ... Talán szégyen bevallani, de irigykedem, amikor kis Down-os szülőket látok, annyira imádom a Down-osokat, annyira elfogadnék egy kicsit újra ...

Neked Down-os a Babád?

Itt első.

Köszönöm Nektek a kedves szavakat, jól esik! De őszintén mondom, hogy szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy úgy alakult az életem, hogy kaptunk egy Down-os fiúcskát. Nélküle valóban nem tudom elképzelni, hogy mi lett volna ... Mindenféle túlzás nélkül írom, hogy életem egyik legnagyobb ajándéka, annyi mindent és mindenkit köszönhetek, köszönhetünk Neki.

Az igazsághoz tartozik viszont, hogy Ő rengeteget szenvedett már az eddigi kis életében ... Ezt csak azért írom, mert tudom, hogy sokan nem merik vállalni a Down-os babát. Én egyáltalán nem ítélem el őket sem.

Amit viszont elítélek az az, ha valaki magára hagyja a megszületett babáját, ezt nem tudom megérteni.

Mi persze egy ilyen szülőpárnak köszönhetjük a Fiunkat, de ha arra a 2 évre gondolok, amíg senki nem volt mellette, egyedül sírt a kórházban, csecsemőotthonban, senki nem szeretgette, babusgatta, hát a mai napig is összeszorul a szívem ...

1-es válaszoló!

csak szeretném megkérdezni, hogy annak idején hogyhogy őt fogadtátok örökbe? akkor már direkt downos babát akartatok, vagy egyszerűen csak így alakult, vagy megláttátok, és egyből mondtátok, hogy nektek ő kell? Pl férjed mit mondott? Ő hogy bírta a megpróbáltatásokat, a sok műtétet-a gyermek fájdalmait?

Kérlek, ne érts félre, én maximálisan tisztellek, de annyira nehéz elhinni - sajnos- hogy mindezt valaki önként vállalta, mármint, hogy direkt egy ilyen babát választott. És mégegyszer bocsánatot kérek ha megbántanálak- nem ez a szándékom, csak kiváncsi vagyok, hogy ebben a mai világban hogy lehet valaki ilyen JÓ mint Te-Ti!!! :))) Ahogy írod, hogy 6,5kg volt 2évesen (jesszus- nekem a legkisebb gyerekem 7hónapos és mindig aggódok hogy kicsi, pedig 7,5kg), meg hogy nem evett-ivott.... és mindezek mellett Ti melléálltatok! Komolyan nagyon szép dolog.

Én mikor szültem - 3kisfiam van- a második gyerekemmel a kórházban voltam, mikor született egy kis downos fiucska- és otthagyták.... :( Most hogy te ezt leírtad - visszagondoltam rá, hogy őt sem vitte ki soha az anyukája, mindig egyedül volt szegény az örzőben, egyedül sirdogált.... annyira sajnáltam szegénykét. (persze törödtek vele a csecsemősök, de nyilván nem úgy, mint egy édesanya) Aztán egyszer már csak nem volt ott- nem tudom mi lett vele. Csak hallottam, hogy otthagyták a szülei és nem vitték haza. :((((

Kedves 5. Válaszoló!

Nem bántasz meg:-)

Ez egy hosszú történet ...

A lényeg, hogy nem, nem direkt Down-os babát akartunk, sőt, nem is akartunk örökbefogadni.

Gyakorlatra jártam egy csecsemőotthonba, ott ismertem meg a kisfiút, aki akkor 23 hónapos volt, 6,5 kiló, mindenkire mosolygott, aki szólt hozzá egy jó szót. Mozgásban annyit tudott, hogy hasra fordult és úgy húzta magát előre, de ülni sem tudott. Cumisüvegből evett, rágni nem tudott.

A választás Rá esett, mert Ő volt az, aki a legelesettebb volt, akiről biztosra lehetett tudni, hogy nem fogják elvinni nevelőszülők, pláne nem örökbefogadók ...

A párom szintén nagyon szereti, elfogadja olyannak, amilyen, azóta már van egy közös, 18 hónapos kisfiunk is.

A sok fájdalmat, műtéteket pedig nehéz volt végigcsinálni, fizikailag is, de leginkább lelkileg, végignézni, ahogy szenved :-(

De, mint írtam, ezerszer is újrakezdeném, annyi örömet, boldogságot, szeretetet kaptunk-kapunk Tőle!

Köszi, hogy megosztottad 1es válaszoló!!- és gratulálok nektek!! Ti lettetek az Ő angyalkái!! :)

Minden tiszteletem a tiétek!

Szeritnem valahova beírhatnád a történetedet- biztos sokan tanulnának belőle!!! :)

Itt első.

A legeslegjobb szándékkal üzenem az Anyukának, hogy egy valamit nagyon jól jegyezzen meg:

Soha, semmit nem fognak az orvosok maguktól javasolni (tisztelet a kivételnek), mert többnyire FOGALMUK SINCS arról, hogy mit kezdjenek egy Down babával, NEM ÉRTENEK HOZZÁJUK. Ezt mi most, hogy már "felnőtt" a Kicsikénk, még jobban tapasztaljuk.

Mindig, mindenért neki kell megküzdenie, magának kell kikaparnia a gesztenyét mindenhol!

Nem lesz könnyű, de majd meglátja, megéri! Egy Down baba imádnivaló mosolya mindent meghálál!

Nagyon ajánlom a budapesti Bethesda kórházban működő Down-rendelést, ott teljeskörűen foglalkoznak a Down gyerekek összes jellemző bajával. Illetve a Korai Fejlesztőt, ami az Ilka utcában működik. Sajnos telefonszámokat nem tudok, mi már kinőttünk ezekről a helyekről, de a neten biztos, hogy mindent megtaláltok.

Mennyi idős a baba?