Hogy van ez a gyerekvállalásnál? Tényleg mindenkinél ez történik? Tapasztalatok?

Ma nafyon sokan csak a gyerekkel törődnek, a párjukkal és magukkal nem. Azt hiszik, hogy éjjel-nappal csak a gyerekkel kell foglalkozniuk. Nem hagyják egy percig sem sírni, éjjel is állandóan etetik, felkelnek hozzá. Amikor nagyobbak nem fegyelmezik őket stb. Emiatt állandón sír, hisztizik a gyerek és nincs nyugalom otthon. Nem merik rábízni a gyereket a mamákra, hogy együtt elmehessenek az apukával kikapcsolódni. Az apa gondjai nem érdekli őket. Rabszolgájuk a gyerekeiknek. Egy okosan gondolkodó anyuka nem követi el ezeket a hibákat.

Nekünk 3 gyerekünk van, de csak javított a kapcsolatunkon.

Nekünk is 3 éves a nagy, 1 a kicsi, és igenis "rontottak" a kapcsolatunkon. Nagyon stabil házasságba vállaltuk őket, nem azzal a céllal, hogy majd közelebb hozzon minket egymáshoz, így nem történt különösebb tragédia, de a jelenség attól még fennáll.

Hogy miért? Mert nagyon-nagyon kevés időnk jut egymásra. Már nincs az, hogy elugrunk moziba, vagy akár csak megiszunk egy pohár bort, ami alatt tuti nyugalom van. Ha el szeretnénk menni valahova, azt hetekig tartó szervezkedés előzi meg, hogy valakire rá tudjuk bízni mind a kettőt (Anyósom egyedül van, ő két ilyen kicsit nem vállal egyszerre, a szüleim is csak akkor, ha mind a ketten otthon vannak, de ők meg most élik a második ifjúkorukat, alig van szabad estéjük). A gyerekek sírnak, ami idegölő, a nagyra néha rátör a hisztiroham a semmiért, a kicsi a mai napig nagyon rosszul alszik, nem egy szeretkezést kellett félbeszakítanunk, mert felsírt. Én meg folyton álmos vagyok, ha már mindkettő alszik, általában csak arra vágyom, hogy vízszintesbe kerüljek én is.

A beszédtémák is beszűkültek a gyerekekre, meg az éppen aktuális anyagi ügyek megtárgyalására. Keveset romantikázunk.

De ismétlem: mivel nagyon-nagyon jó kapcsolatból indultunk, ez a helyzet még bőven elviselhető. Át kell vészelni, és közben megtalálni benne a szépet, mert hamar felnőnek, és nem lesz több "Öjejem Anyát", nem nem fognak bújni, nem az lesz minden vágyuk, hogy Apa dobálja fel őket a levegőbe. Akkor majd újra egymásra fogunk koncentrálni. Addig meg élvezzük ezeket a pillanatokat, és élünk az gyermektelen időkben felhalmozott érzelmi tartalékainkból. :)

Köszönöm. :)

Nem szeretem a saját nememet szidni, nem is szoktam, de szerintem nagyon gyakran az is a baj, hogy a feleség a bezártságtól egyszerűen házisárkánnyá változik. Nekem is van ilyen barátnőm, akinek szerintem egy főnyeremény a férje, mindent megcsinál a gyerekek körül, éjjel kel, pelenkáz, hétvégén ő főz, a barátnőm mégis egész nap elégedetlenkedik, hogy már megint tíz perccel később ért haza a férje, és hogy én mégis miért engedem, hogy a férjem összejárjon a barátaival, ő ugyan megmondta a sajátjának, amikor megszületett a gyerek, hogy mostantól nem mehet sehová. Így valóban szépen tökre lehet tenni egy kapcsolatot.

Az biztos, hogy attól, hogy felkelsz az éjjel síró gyerekhez, nem megy tönkre a házasság. :)

szerintem nemcsak azért ronthat, mert nem jut idő egymásra.

mi eddig sem mentünk szinte sehová, (együtt) és most sem érzek késztetést, hogy elmenjek moziba pl.

én azt vettem észre, hogy türelmetlenebb, idegesebb a párom, mindenért aggódik, és ez engem is frusztrál.

ill. "okoskodik", amit nem szeretek.

segít egyébként mindenben.

nálam ott szakadt el a cérna, amikor meg akarta szabni, hogy mikor menjek vissza dolgozni. onnantól kezdve éreztem, hogy nagyon gáz a viselkedése.

majd én eldöntöm. ill. a baba.