Közös a kert az anyósommal, egy méterre van egymástól a két lakás bejárata, van egy 7 hónapos a babám. és az ezzel járó dolgokat hogyan kezeljem?

Alapvetően semmi gond nincs az anyósommal. Segítőkész, önzetlen, önfeláldozó, jó ember. Csak az a gond, hogy túúúl közel lakunk egymáshoz és ez bizony sok dolgot befolyásol. Sok sok pozitív oldala is van ennek, hiszen pl. nagyrészt ő főz, mert nekem a gyerek mellett nincs rá időm, mert olyan fajta baba, aki egy pillanatra sincs el egyedül és ha a konyhában állok, rángatja le rólam a ruhát és hisztizik, így nagyon veszélyes főzni. Szóval ebben segít és ennek örülök, emellett vigyáz a gyerekre, ha el kell szaladnom valahova, vagy a férjemmel kitaláljuk, h na este elmegyünk egy moziba. Szóval ez is tök jó.

Viszont amit nem tud levetkőzni (pedig sokszor mondtuk már neki, hogy ne csinálja), hogy egyrészt annyira aggódik a gyerekért, hogy észvesztő. "Mi az ott a karján, jézusom, az ott fog maradni örök életére?" és minden dolgot így kezel, ami a gyerekkel kapcsolatos. Na ez lefáraszt. Aztán mindenért szól (adj rá sapkát, ne vidd ki ilyen időben, mért nem viszed már ki, olyan szépen süt a nap...stb) és ami a legidegesítőbb, hogy elkezdte azt is, hogy ha én mondok vmit a gyereknek, h nem azt nem szabad, attól ő még szépen oda adja a kezébe, az orrom előtt és kb. észre sem veszi h ezzel mit művel. Semmibe veszi azt amit én mondok a gyereknek. Múltkor meg elmentünk egy helyre közösen, és sírt a gyerek (mert nem vettem ki a babakocsiból amíg ettünk), és rám szólt, hogy ne sirassam már a gyereket, meg majd ő elviszi addig sétálni...stb. Többször szóltunk már neki ezzel kapcsolatban a férjemmel, de nincs változás... Nos az a kérdésem, hogy én, ott, helyben, mégis hogyan kezeljem ezeket a szituációkat, h ne is bántsam meg, de felfogja, hogy igenis én döntök, én vagyok az anyja, és b*sszus, maradjon már csöndben, mert ez rohadt fárasztó.