Akik egyedül nevelik a gyereküket, és az apja (apjuk) nem is keresi őket, mit mondanak neki?

Gyerek-szemszögből: velem annak idején anyám őszinte volt, megmondta, hogy mi a helyzet. Szerintem így volt a legjobb nekem is; nincs bennem harag, megbántottság, semmi negatív érzés, emellet nem érzem azt sem, hogy meg akarnám keresni, hiányzik, érdekel... stb., ami fontos, mert előre megkímélt a későbbi csalódástól, megbántottságtól, keserűségtől. Jobb volt így, hogy tisztán láttam.

Hát, elég rég volt, nem emlékszem tisztán... :/ Azt tudom, hogy amit adott esetben te felnőtt nőként érzel és gondolsz ezzel kapcsolatban, az a gyerekben nem létezik. Itt arra gondolok, hogy félted a gyerekedet az esetleges traumától, a rossz érzéstől, nem akarod, hogy elhagyottnak, szomorúnak, megbántottnak... stb. érezze magát. Nem fogja! Azért nem, mert akit nem ismer (a kulcsszavakban babát írsz, tehát feltételezem, nem egy apját ismerő x éves gyerekről van szó, akit elhagytak), az nem hiányzik neki. Tényleg nem! Nem olyasvalakiről beszélsz neki, akit ismert, szeretett, kötődött hozzá, majd az illető elhagyta... hanem egy - számára - nem létező személyről, aki iránt csak azért érdeklődik, mert mondjuk a közösségbe lépés - ovi - során meglátta, hogy másoknak apukájuk is van, nem csak anyukájuk... miért, és nekem miért nincs? Emögött (tapasztalat) nincsenek érzelmek, kétségek, traumák. Ez szimpla érdeklődés, semmi több. Erre az érdeklődésemre pedig anyukám - felületes emlékeim szerint - szépen elmondta, hogy nekem is van ám apukám, mert ahhoz, hogy én itt legyek kellett anyuka és apuka is. Viszont az én apukám elment messzire, amikor megszülettem, ezért nem ismertem meg. Azért ment el, mert el akart menni. Csak így simán, köntörfalazás nélkül. És nekem ennyi elég volt - mint mondtam, egy ismeretlen valakiről beszélgettünk, akinek nem éreztem a hiányát. Nem volt rossz érzés, nem éreztem elhagyatva magam, nem éltem át traumát, csak feltettem egy kérdést, amire megkaptam a választ. Volt valaki, aki el akart menni; hát akkor biztos rossz lett volna neki, ha nem megy el... kb. ilyen szinten éreztem át a dolgot. Ez nekem olyasmi, mintha mondjuk te anno közösségbe kikerülve azt láttad volna, hogy a többi gyereknek egy anyukája és két apukája van. (Morbid példa, de tényleg ilyesmi). Neked nem hiányzott sose mégegy apuka, csak érdekel, hogy a többieknek miért van, neked meg miért nincs. Ennyi. Szóval a lényeg, hogy az, amit te érzel/gondolsz, és amitől meg akarod védeni a gyermekedet (elhagyatottság érzése, szomorúság, fájdalom), az őbenne nem létezik.

7 éves a lányom és még nem érdeklődött, mivel 4 éve vagyok együtt a mostani párommal. Tisztában van vele, hogy nem ő az apukája és nem is szólítja annak. Ha eljön az idő amikor érdekelni fogja a dolog, akkor elmondom neki hogy megijedt az apja attól hogy felelősséget kell vállaljon a tetteiért, de ő nem volt rá képes.

Nekem anyukám nem mondta el, mindig hitegetett hogy dolgozik, messze van stb. Nekem így nem volt jó.

Nekem 4 éves lesz lassan a kislányom, és mivel már kezdetek óta nincs velünk az apja, így nem hiányolja.Van már azóta párom, és elmondtam,hogy nem ő az apukája, az övé az anyukájáékat választotta helyette, azóta nem nagyon foglalkoztatja. Páromat szereti apaként. Én elmondom neki akkor is ha netán érdeklődni fog nagyobb korában iránta,vagy megismerné,hogy ki is ő, hol lakik stb. Szerintem jobb ezt őszintén megmondani, mint kitalálni valamit.