11 hónapos lehetséges, hogy jobban szereti a nagymamát?

11 hónaposan értelem szerint használja a mamát? Menj már! :)

Csak ciklizál.

Mikor tanulják meg az ilyen kérdéseket feltevők, hogy azért nem ujjongnak látványosan, mert tudják, hogy te ott vagy neki, visszamesz érte és a következő napot úgy is együtt töltitek. A mama az más, kevesebb időt találkozik vele, másképp foglalkozik vele. A mama nem főként nevel, hogy nem szabad, hanem játékosan tanit, az egy más világ. Mondjuk megjegyzem, nem értem, miért kell napi 1-2 orát ráhagyni, plusz 5 órás sajat program, plusz egy 4 órás bevásárlás, amennyi idő alatt fél éves élelmiszerkészletet vennék meg, nem 1 hetit, de mindegy. Mégis érdekel, mi lehet elmaradás 1 gyerek mellett, amit nem tudsz te magad megcsinálni?

Amúgy az egyik hozzaszolónak, de egy 11 hos meg tudja különböztetni a családtagokat, és meg is nevezi. A nagyobb gyerekem ennyi idősen hivott engem ajának, majd kiciajának. Az apját és a mamát is.

Hát nem olvastam minden választ,de az én őszinte véleményem és tapasztalatom az, hogy a szeparációs szorongás időszakában ezt tapasztalni rád nézve nem jó. Ezek szerint a mama neki az az 1, akihez nagyon ragaszkodik. Az én lányom is szereti a mamáz, de ebben a a kritikus korban pont én voltam neki a minden. Mama ojé, örült neki nagyon, de én ki el ne menjek sehova, maradjak a látótávolságon belül.

Nálunk kb másfél-2 éves kora körül mehettem a dolgomra nyugodtan, sírás, utánam kiabálás nélkül.

Szóval őszintén: neked ez lehet, hogy jó, mert sok szabadidőd van nélküle,de szerintem a gyerek értékrendjében nwm biztos, hogy te vagy az első. Egyezértek azzal, hogy ilyenkor alapozod meg a gyerekeddel a kapcsolatot, picit talán több mókát és együttlétet tervrznék a gyerekemmel, ha ezt tapasztalnám....

Szerintem pozitív az is, hogy változtatni akarsz ezen, mert érzed, hogy nem jó, nem az igazi így. Másrészt ha már tapasztalod a kislányodban is a változást, akkor nem hinném, hogy visszafordíthatatlan lenne a folyamat. Folytasd továbbra is így, előbb-utóbb a helyére kerülnek a dolgok benned is és a kislányodban is. Elvileg az első 3 évben alakul ki az a kapocs, ami meghatározza majd a köteléketek minőségét. Hajrá, csak így tovább!

Az én lanyom már elmúlt 3 és azt kell mondjam, hogy a kapcsolatunk olyan bensőséges és szoros, hogy feltűnik a csoporttársai között, mikor a szülőkkel együtt vannak. Ezt mások is megjegyezték. Nem azt mondom, hogy a többiek valamit "nem jól csináltak" de az biztos, hogy az az energia és szeretet amit én átadtam a gyereknek az első éveiben, azt nap mint nap, kamatostil "kapom vissza" az utóbbi kb fél évben.

Az én kisfiam is ugyanezt csinálja, csak ő a papával. Meglátja sikongat, hangosan nevet. Szerintem azért, mert nagyon szereti, mindig felveszi, sokat játszik vele. Ha elmegy a papa akkor nem sír, elfogadja és minden folytatódik tovább. Szerintem ez nem jelenti azt, hogy őt jobban szereti, csak ritkábban látja és nagyon jól elvannak ilyenkor, mi meg természetesek vagyunk neki.

Egyébként az én fiam is használ tudatosan szavakat. A puffasztott kuki pl pí, a cica cszí es ezeket csak ezekre használja. Hülyeség, hogy ilyen korban ilyen nincs

Nekünk ennyire nem volt "rossz" a helyzet, ami a lányom hozzám, illetve a nagymamához való viszonyát illeti, nem is ebbe a részébe mennék bele, nagyon jókat írtak az előttem hozzászólók.

Inkább arra reagálnék, hogy szerintem természetes ez az érzés. Amikor megszületett a lányom, a nagyszülők olyan lelkesek voltak tőle, hogy állandóan kézben-ölben fogták, játszottak-énekeltek vele, persze, hogy engem tehermentesítsenek. Részben sikerült is, de nagyon-nagyon sokáig úgy éreztem, hogy ezt nem most, hanem később kellene tenniük, amikor a kötődés már kialakult a lányom és köztem, először azt kell megalapozni. Klassz, hogy változtatni igyekszel, és szuper, hogy ezek szerint sikerült is.

Emlékszem, kábé négy-öt hónapos volt a lányom, amikor egyszer az anyósom altatta el, mert nekem dolgom volt a konyhában. Majdnem elbőgtem magam, hogy sikerült elaltatnia. Merthogy az az én dolgom, nem adom át másnak, mert nem lehet olyan feladatom, ami fontosabb nála.

Végül az a megoldás segített, hogy ha napközben el is fogadok segítséget, ha dolgom van, a fektetés és az "éjjeli műszak" a reggeli ébredés utáni összebújásig, valamint a napközbeni szundi(k) intézése kizárólag az én (és a férjem) privilégiuma, a világ legfantasztikusabb nagyszülői is szorítkozzanak napközbenre. Illetve ha sírt, én rohantam, nem hagytam, hogy más vigasztalja meg. Ez eddig bevált, és már egyáltalán nem vagyok féltékeny a nagyszülőkre, ha sokat vannak vele, ő pedig szívesen van náluj/velük, inkább már tudom élvezni, hogy ténylegesen rengeteget segítenek nekem.

Azt akartam csak az egészből kihozni, hogy szerintem ez természetes érzés, és úgy csináld, ahogy az ösztöneid diktálják. Nem, könnyű nem lesz, de sokkal-sokkal jobb lehet :)