Kisgyermekes szülők, akik elváltatok. Mikor a "legjobb" az időzítés? Mit mondjuk majd neki?

Nekem 3 éves koromban költöztek külön a szüleim. Kb 10 éves koromig apám hétvégente jött értünk(van testvérem), de ahogy nőttünk úgy ritkultak a látogatások és 10-11 éves korom óta egyáltalán nem láttuk(most 27 vagyok).

Igazából nem maga a válás volt a rossz, mert emlékem sincs arról, hogy mi valaha egy család lettünk volna, hanem az volt a rossz, hogy apám gyakorlatilag eltűnt.

Ha a férjed ki fogja venni a részét a gyerekkel való foglalkozásból és nem kerüli el, akkor sanszos, hogy kevésbé fogja ez a helyzet traumatizálni.

Egyébként meg jobb ezeket minél hamarabb letudni.

Minél elöbb.

Èn váltam már el, de szerencsére akkor még nem volt gyerek.

Most nagyon boldog kapcsolatban élek, és azt látom, hogy ha egy átlagos veszekedésünk van a férjemmel már az zavarja nagyon a gyerekeket. Ezért is bele vonom öket is, elmondom nekik, hogy ez egy olyan félre értés amit meg kell vitatnunk apával...

De, hogy a gyerek egy ilyen környezetben éljen akár hónapokig is, az szörnyü lehet. Èn is utáltam amikor anyámék veszekedetek, a legrosszabb az volt amikor 2-3 hónapig nagyon rosszban voltak. Èn sem mertem megszólalni. Ha elváltak volna ez a helyzet megszünt volna. Habár ök kibékültek és tényleg minden jobb lett.

Csak gondold végig, hogy mit szolnál ha a te szüleid veszekednének mindenen elötted.

Oldjátok meg az anyagiakat minél elöbb és váljatok szét.

Bár az én szüleim nem váltak el, és mi sem gondolkozunk váláson, de ahogy az elsőnek se, így nekem se nagyon vannak emlékeim 3 éves előtti korszakból. Az én másfél évesemből kiindulva, én nem hagynám az óvodára a válást, hanem minnél hamarabb megejteném, ugyanis az óvoda kezdetekor kezdik el a gyerekek realizálni, hogy vannak emberek akiket sose lát többé, vannak akikkel ritkán találkozik, és vannak akik szinte mindig ott vannak vele.

Ha még most elváltok, akkor ovira az lesz neki a természetes, hogy anya mindig ott van, apát ritkán látja, és nem lesz neki akkora trauma egyszerre, hogy apától és anyától is el kell válni mindennap.

Sajnalom, hogy igy alakult.

En is elvaltam, a gyermekeim 3 es 6 evesek voltak.

En 2 evig vergodtem, mit tegyek, probalva helyrehozni a dolgokat, vegul en mondtam ki a vegszot, amikor 3 es 6 evesek voltak. Nem veszekedtunk sosem elottuk, de lehetett szerintem erezni a negativ dolgokat, a vegen az volt a dontesem kivaltoja, hogy mar szivesebben voltam a munkahelyemen, mint otthon, pedig otthon a fiaim is vartak haza az anyjukat :( Emiatt nem varhattam tovabb. De korabban magamnak sem ismertem be a "kudarcom", egyszeruen ra se dobbentem, hogy vege ennek az egesznek, igy szerintem jol idozitettunk, mikor ki lett mondva, hogy nem megy, egy percig sem halogattunk mar semmit.

A nagy meg ovis volt (evvesztes), ez egy nyari honapban tortent, igy volt a vakaciobol is hatra, volt ido koltozkodni veluk es szepen kialakitani az uj eletunket. Es egy ev arra, hogy a regi ovijaban maradva fokozatosan szokja meg a valtozasokat. Nem allitom, hogy konnyu volt neki, de igyekeztuk megkonnyiteni. Normalis viszonyban valtunk szet.

A kicsi epp az ovit kezdte, de ugyanott, ahova elotte bolcsibe jart, igy nem volt neki nagy tores, nem mentunk amugy messzire es naponta talalkoztak az apjukkal. O mar nem emlekszik nagyon arra az idore, mikor meg en is apaval laktam. Nekik most 2 otthonuk van, bar nalam vannak elhelyezve, de napi kapcsolat van. Sot pozitivum, hogy addig gyakran elofordult szobatisztasagi baleset, es amint elkoltoztunk, ez megszunt. Lehet, hogy erezte a feszultseget, nem tudom. Az biztos, hogy en nagyon megkonnyebbultem abban az idoszakban, sokkal boldogabb voltam, mint az azelott elmult evekben.

En azt mondom, amikor elmondod neki, ne kontorfalazz, nem is erti azt, hogy mi a szerelem, nem kell baratsagrol beszelni. Mondd, hogy mindketten ugy erzitek, vidamabbak lesztek kulon-kulon, de vele mindig egyutt, es ot ugyanugy szeretitek.