Nem tudom, hogy akarok-e még gyereket. Ti mindig tudtátok, hányat szeretnétek?

Sokáig nem is akartam gyereket. Taszítottak, idegesítettek. Aztán megismertem a parom, vele mindig is 2 gyereket terveztünk, volt egy hosszabb bizonytalanság, ugy 5 év az első után. Mikor a másodikat vártam és ott volt az a piszok sok probléma, már örültem, hogy nem kell többé vegigcsinálnom. Ha többet is akartunk volna, a második után nem lett volna. 2 gyerekre tudunk figyelni, mindent megadni nekik lelkileg, és anyagilag.

Persze régen mi is eljátszottunk a 3 gyerekes szituációkkal, de ma már biztosak vagyunk benne, hogy nem lesz több.

Azt írod komoly anyagi korlátaitok vannak, majd azt hogy hát komoly korlát nincs.

4 gyerek = nagyobb kocsi, plussz idő, te nem mész dolgozni.

Én 3nál éreztem, hogy elég, mind megvagyunk!

Ha neked/tek még nem jött el ez az érzés, akkor később térjetek vissza rá. Most felesleges túlvállalni a családot.

Hidd el, amikor eljön az ideje, tudni fogod. Most nem állsz rá készen, ez egyértelmű, de van még tíz éved, hogy ez változzon. Ha nem változik, az se baj.

Mi eleinte 4 gyereket akartunk, az első születése után ez 3-ra csökkent, aztán amikor megszületett a második, beláttuk, hogy ennyi elég. Már mindkettő iskolás, én még mindig csak 34 éves vagyok, nem zárjuk ki egy harmadik lehetőségét, de még várunk arra a bizonyos mindent elsöprő vágyra, ami az első kettőnél megvolt. Ha nem jön, maradunk kettőnél.

8-as, én is így érzek. Én úgy gondoltam, hogy három is jó lenne. Egyke vagyok, nagyon jó volt nekem gyerekként, most is jó felnőttként, nem érézem hátrányát, de van a környezetemben több háromgyerekes család, ahol a gyerekek már felnőttek és tök jó mikor összejönnek milyen sokan vanank, segítenek egymásban a tesók mindenfélét meg mit tudom én. Igaz, van az ellenkezőre is példa, pl. a férjemnek van testvére és csak egyfolytában dumál arról, hogy milyen jó testvérek, a férjem sokáig próbálkozott is normális viszonyt fenntartani vele, de nem lehet, csak szövegel a testvéri viszonyról...

Na szóval, ennyiből úgy vagyok, hogy jó lenne, ha lenne a lányomnak testvére. Ugyanakkor mivel egykeként tudom, hogy annak is számos előnye van, ha nincs, ezért szerencsére tudom, hogy akkor se lesz neki rossz, a rokonság nagy, család nélkül sose marad, aztán épít ki magának gyümölcsöző kapcsolatokat az élete során barátokkal stb. úgy is.

Merthogy most, így hogy két éves én úgy érzem, hogy ezt én nem fogom újra elkezdeni. Imádom, szeretem, olyan gyorsan nő, nagyon fog hiányozni, már most is drága és szép emlékeim vannak arról, mikor baba volt, ez a csodák időszaka, ha visszamennék az időben, akkor őt megint vállalnám, de nem vágyok egy ismeretlen gyerek miatt azokra a dolgokra, amik ezzel járnak, terhesség, gyermekágy, éjszakázás, mindent sokkal macerásabb megoldani, nem tudunk menni, nem úgy tudunk, már elnézést, de még most is van, hogy szarni nem akkor megyek el, mikor kell, hanem mikor tőle tudok, altatni kell, miért nem alszik már, pedig álmos, istenem mindig akkor csinálja, mikor még dolgom lenne, mikor elaludt már.. stb. stb. A másodikkal biztos lazább is lennék, a hosszantartó igény szerinti szoptatás is sok mindenben korlátoz, de csinálom, mert szeretem és tudom, hogy sokat tesz hozzá az egészségéhez, csak nem akarok belekezdeni megint ebbe a több éves melóba.

Tudom, ha lenne csinálnám és boldog lennék, de racionálisan előre gondolkodok és nekem ez nem kell. Kizárt. Azt terveztem, hogy két-két és fél év ha lenne köztük milyen jó lenne. Két éves, de teljesen kiakadnék, ha teherbe esnék.

Egyrészt nem várom, hogy nagyobb legyen, mert mindig épp az az időszak a legérdekesebb, amiben benne vagyunk. Másrészt, már alig várom, hogy megint elkezdhessünk utazni, hogy ő is lásson mindenfélét a világból (és élvezze is, fel is fogja), mikor már ez egyre közeledik, nem akarom megint évekre parkoló pályára tenni magunkat, úgy vagyok vele, hogy mindent meg akarok adni neki, ha külföldre akar menni tanulni, ne legyen akadály, hogy nekünk arra nincsen stb. És ezeket egyszerűbb egy gyerekre megteremteni.

Szóval ha csak meg nem bolondulok, akkor nem lesz több. Igaz, még csak 32 vagyok, de a férjem 41, szóval amúgy sincs sok időm átgondolni, mert én nem vagyok annak a híve, hogy ötven felé közeledve vállaljon gyereket még.