Miért gondolhatom így?

Azért gondolhatod így, mert rájöttèl, hogy így is van. Visszacsinálni nem tudod, kar ezen sírni, a legjobbat kell kihozni a helyzetből.

Mi hárman vagyunk testvérek, de sose éreztem azt, hogy kevésbé szerettek volna, mint a többieket. Máshogy szerettek, mert más-más életkorban voltunk, de ez természetes, hogy egy óvodásnak, iskolásnak nem gügyög az ember, mint egy csecsemőnek. Merőben más igényeik vannak. Az a három év törődés jó alapul szolgál a szemelyiségfejlődésnek, kell a kisebbnek is, úgyhogy ne félj rá figyelni. Most persze még nagyon az elején vagy, a hormonok is rendeződni fognak, aztán nem is fogod érteni, hogy régebben miért érezted azt, hogy semmire nincs időd az egy szem gyerek mellett :) De hogy már kettő van, mintha az erőforrásaid is megkétszereződnének. Nem mellesleg fittebbek is tartanak a gyerekek :) Gratulálok hozzájuk!

A 3 év nem olyan pici korkülönbség. Szerintem csak új meg a szitu és nem alakítottad ki hogyan is tudnád kezelni. Meg csak egy hónapos a baba, természetes, hogy nem megy minden mint a karikacsapás. Amikor a nagy volt ennyi idős akkor se tudtad merre vagy arccal előre. Ne ess kétségbe, be fog állni a napi rutin és minden rendben lesz. Nyilván a nap továbbra is 24 órából fog állni, Szoval sem a nagyra nem lesz annyi idő, mint a kicsi előtt, sem a kicsire nem lesz annyi időd mint anno a nagyra. De ez természetes.

Ez egyáltalán nem kicsi korkülönbség. 😊 Pár hét és belejössz, ne izgulj.

Én még csak néhány napja szültem, imádom a kicsit, a nagyot is. Nem érzem korainak, nálunk is 3 év a korkülönbség. Nekem iszonyatos bűntudatom van és fáj, hogy a nagy mit érezhet. Aranyos, mert simogatja, segíteni szeretne körülötte. De pl. mikor szoptatok visongat, kiabál. Tudom, hogy rossz neki most, vagy legalábbis furcsa. De azt is tudom, hogy eljön majd az idő amikor minden szuper lesz, fognak tudni játszani egymással és a kötődés is kialakul. A végtelen boldogság amit érzek, hogy két csodálatos gyerek édesanyja vagyok párosul egyfajta szomorúsággal, hogy lezárult egy korszak amikor csak az elsőszülött volt nekünk. A terhességem alatt is bűntudatot éreztem, hogy a kicsit a hasamban nem úgy várom, mint annó a nagyot (millió pocakfotó, bababoltokba járás, simogatni, beszélni hozzá) pedig őt is mindennél jobban akartuk. A nagy irányába ismét bűntudat, hogy megfosztom attól, hogy minden az övé legyen és osztozkidni kelljen, hogy egy másik kis emberrel is át fogom élni azt amit korábban vele. Ha a kicsire nézek azt látom, hogy pont ugyanolyan gyönyörű és imadnivaló, mint a nagy volt (most is az). Szóval nálam az a helyzet, hogy mindennél jobban szeretem mindkettőt, de képtelen vagyok megérteni, hogy a szívemnek nem kell ketté hasadni, szerethetem bűntudat nélkül mindkettőt, mint a szüleimet. Nehéz ügy, szerintem neked is meg nekem is majd az idő megoldja. A pillanatokat meg kell tudni élni, mert bánni fogjuk, ha a kicsivel bűntudat miatt nem tesszük.