Úgy érzem, gyűlölöm a legkisebbem, szabadulnék tőle. Ez már sosem múlik el?

A párommal alapból mindig két gyereket terveztünk, a kisebb még 1 éves sem volt, amikor kiderült, hogy teherbe estem (védekeztünk!). Én nem akartam, a férjem nagyon. Ígérgetett mindent, hogy többet lesz itthon, segít mindenben stb. Pedig már két gyerekkel is voltak nehézségeim a koordináció terén, kellett a külső segítség úgy is. Végül az érzelmi zsarolás hatására beadtam a derekam... Azt kell mondjam, hogy hiba volt. Korábban volt két problémamentes, álomszerű terhességem és császárom, nem szenvedtem. Erre most a terhesség felétől feküdnöm kellett, emellé a problémás terhesség mellé jött egy pokoli szülésélmény is. Gondoltam sebaj, hazamegyünk és könnyebb lesz (a lányokkal imádtam már az első heteket is). Nem lett, csak rosszabb. A fiunk folyton sírt, sőt, a mai napig ilyen. Ha csak rá néz valaki, ordít. A szoptatás sem ment, ezért 3 hét után átálltunk tápszerre, ezért a férjem szívta a vérem, hogy miért nem erőltetem és próbálkozok, meg ő aztán nem fog ezért felkelni éjszaka, nehogy azt higgyem. A kicsi miatt a lányokra sem jutott annyi időm, amennyi jó lett volna, ők is szenvedtek és én is. A nagy a mai napig megkérdezi néha, hogy a kicsi meddig lesz itt?! Ezt szörnyű hallani... Főleg, mert nap, mint nap azon rágódom, hogy mennyire nem volt jó ötlet a 3. Tudom, szörnyű anya vagyok emiatt, elismerem. De ha lehetne, visszaforgatnám az időt oda, ahol meghoztuk ezt a döntést. Most, hogy nincs segítségem (a vírus miatt), még rosszabb és nehezebb. Néha ülök, nézem ezt a káoszt magam körül és azon gondolkozom, hogy fogom a két lányt és elmegyünk. Azt hittem, hogy az tenné tönkre a házasságomat, ha a férjem akarata ellenére elvetetem, de tévedtem. Az tette tönkre, hogy úgy szültem gyereket, hogy egyáltalán nem akartam. Ha csak meghallom, hogy gügyög, vagy sír, már gyomoridegem van, hogy újra kezdődik az ébrenlét, vajon most fog-e ordítani a semmi miatt, vagy éppen mi lesz.

Aki csak belém akar rúgni egyet, kérem szépen, ne tegye!