Megbántad hogy gyereked lett? Ha igen akkor hány évesen? Mi volt az oka amiért megbántad? Ha nem bántad meg akkor miért nem bántad meg?

a 7es mindig szó szerint bemásolja az ilyen kérdésekhez ezt az undorító és vélhetően kamu sztorit, köszi, de többször nem szeretnénk olvasni.

amúgy reflektálva az egyik válaszolóra, nekünk nincs saját házunk, de nem bántuk meg a gyerekvállalást, én inkább csak azt, hogy nem korábban vállaltuk be. (28 évesen szültem.) független a pénztől hogy megbántad-e vagy sem. ennyi erővel a tehetősebbek inkább megbánják, mert a kényelmes életüket felborítja egy gyerek, míg akik amúgy is minden nap robotoltak, már "fel sem tűnik" hogy van teendő egy gyerekkel. de ez nyilván nem ilyen egyszerű.

én nem bántam meg, de szerintem nem gáz, ha valaki igen, inkább csak sajnálom, hogy így érez.

Nem bántam meg imádom a kislányomat. Rám mosolyog elolvadok. ❤️

Természetesen vannak nehezebb napok mint mindenkinél de ha megtehetném se csinálnám vissza soha!!

Szerintem olyan nincs, hogy valaki egy percre bánja meg, annak valójában csak pihenő hiányzik, nem megbánta.

Aki megbán valamit, az ezzel kel, ezzel fekszik és igen, az rossz szülő.

Naponta kétszer legalább úgy érzem(általában ha üvölt, vagy ha reménytelennek tartom a helyzetet), hogy mennyivel jobb lenne gyerek nélkül, de aztán ez elmúlik, mert meg kell oldanom a helyzetet, és hát mindig sikerül, akkor pedig megint jó, sőt ha épp jó passzban van, akkor nagyon nagyon jó.

Most épp üvöltve kel,7 éves, most rossz és kicsit sem tudok vele együtt érezni, direkt csinálja és ilyenkor gyerekmentes akarok lenni. Na most abbahagyta, most elmúlt.. megint csinálja.. gyerekek...

2#

3 gyermekem van. Mindhárom nehéz komplikált terhesség mindhárom császáros, mindhámat előtte közben és után is megszenvedtem. De soha egyetlen egy percre sem bántam meg egyiket sem. Bármikor végig csinálnám újra.

Nem vagyok ősanya, én is sokszor kiborulok, elfáradok fizikailag, mentálisan még jobban. De megbánni? Mit? A felelősséget? A mérhetetlen szeretetet amit adnak? Mindhárom gyermekem maga a csoda hogy itt lehetnek, hogy vannak, hogy egészségesek, hogy élnek. Mit és miért kellene megbánni? Hogy átalalult az életünk?

Egészseges gyereknél akik megbánják azok szimplán saját magukat síratják meg azt a nem létező elképzeld képet amit a fejükben előre megálmodtak, de nem azt kapták. Csak egy esetben tudom megérteni, mikor a gyerek olyan betegséggel születik amit nem lehet szűrni és ahol egy életen át rászorul a szülőkre.

"Aki megbànta abban ùgy lazàn megtudnèk forgatni egy kést....Hogy lehet megbànni????

Èn nem bàntam meg lèlegezni sem tudnèk a gyerekem nèlkül csak minden eggyes nap kèrdezem a fentieket hogy miért pont Ő miért pont mi?Miért nem olyan szülők kapnak beteg gyereket akik mèg az egèszègest is megbànjàk???Mert szerintem ők èrdemelnèk meg ezt..."

Nos, az én gyerekem egészséges. Jelenleg kamasz, nem kicsit. Sosem volt egyszerü gyerek, de a kamaszkor az konkrétan maga a pokol. Lop, csak, hazudik, de nem ám "jaj hat van ilyen, minden tini átesik ezen" stílusban, hanem komolyan. Eddig kétszer tartóztatták le, kirúgták a munkahelyéről is, jelenleg is rendőrségi eljárás van ellene folyamatban. Ő csak megvonja a vállát mindenre. Nekem eddig két idegosszeroppanasom volt, súlyos depresszióval kezelnek, időnként öngyilkossági gondolataim vannak. Bizony, megfordult már párszor a fejemben, hogy nem kellett volna anno és jó lenne vissza csinálni. Ettől még szeretem a gyereket és továbbra is mindent megteszek érte, neki. De: elmondhatatlan mennyire várom, hogy 18 legyen es beváltsa az "eltűnik az életedből mert csak korlatozol" ígéretét. Ne ítélj, hogy ne ítéltess.

Ja, mielőtt azzal jönnél, hogy nevelni kellett volna: nevelve volt. Meghozza szaksegitseggel kiegészítve, mert mint írtam, sosem volt egyszeru gyerek.

Én a másik oldalról közelítem meg, a megbánt gyerek vagyok. Soha nem mondták ki vagy éreztették velem, de mindannyiunk számára nyilvánvaló volt annak ellenére is, hogy nagyon szeretjük egymást. Tovább megyek, ha dönthettem volna, én sem jöttem volna a világra.

Egyszerűn teljesen mások vagyunk a szüleimmel és bizony nem kevés fájdalmat okoztunk egymásnak, amikor kamaszodtam. Engem a bűntudat emésztett folyton, őket meg a fájdalom, hogy csalódást csalódásra halmozok számukra. Össze sem lehet hasonlítani, mennyivel jobb életük lett volna nélkülem.