Számotokra mi lenne az arany gyerekkor, ha újra élhetnétek? Próbáljátok úgy csinálni szülőként ahogy ti szerettétek volna egykoron?

Én úgy érzem nekem nagyon jó gyerekkorom volt. A szüleim sokat dolgoztak, nem nagyon jártunk kirándulni vagy nyaralni, nem volt sok pénzünk, de mégis boldog gyerekkorom volt. Mindenem megvolt. Tanyán nőttem fel. A szomszéd lánnyal nagyon sokat játszottunk együtt. De sokat játszottam egyedül is. Bunkit építettem, saraztam, egy fél napig elvoltam egy darab labdával. Nagyon jó volt.

A nővéremék vittek magukkal nyaralni vagy néha kirándulni.

A gyerekeimnek is próbálunk nagyon boldog gyerekkort biztosítani. És nem feltétlen a pénzen megvehető dolgokra gondolok. Például a legjobb buli, hogy vizet engedünk a homokozóba és saraznak, pacsálnak. Szaladgálnak a locsoló alatt. De eljárunk kirándulni, nyaralni is. Közös élményeket szerzünk. Próbáljuk “szabadon” engedni őket.

Én hiányoltam a gyerekkoromból a ráérős kirándulásokat. Kiskoromtól utáltam autózni, mert mindig az volt, hogy pl odaautózunk egy kilátóhoz, megnézzük, és visszaautózunk. Én menni, kalandozni szerettem volna. Ezt szeretnem a gyerekemnek biztositani, nincs autónk, nem csak emiatt, de ez is oka. Meglátjuk, hogy működik.

Nálunk otthon mindig para volt meg szigorúság, anyukám aggódós, szorongós. Szeretném, ha a fiam lazább környezetben nőne fel.

Szeretnek neki kertes házat biztosítani, ez meg nem jött össze, de gyűjtünk rá. Addig lakas kicsi közös kerttel.

Nekem gyönyörű gyermekkorom volt. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek több okból is: 1. Rengeteg minőségi időt töltöttünk együtt kezdve a nagy társasozásoktól a közös szánkózáson át egészen a kisebb és nagyobb családi nyaralásokig. 2. Bár nem értelmiségiek a szüleim abban az értelemben, hogy nem jártak magas iskolákba, nem szereztek diplomát, mégis sokra vitték a szakmájukban, ami pedig az anyagi jólétünkhöz nagyon sokat hozzáadott, az az a belső motivációjuk, amivel mindketten a saját munkahelyükön feljebb és feljebb tudtak jutni, csoportvezetői, osztályvezetői pozíciókig, ami abban az időben sokat jelentett, a munkabérükön pedig igencsak jól meglátszott. Mindezt úgy, hogy Náluk becsületesebb, dolgosabb embereket nem ismertem. 3. Óriási szeretetben, odafigyeléssel neveltek minket, soha az életben nem éreztem magam olyan biztonságban, mint a családom körében.

Ezek a pozitívumok, ezeket a csodálatos dolgokat szinte egy az egyben megpróbálom átadni a három gyerekemnek.

De azért nem ennyire kerek minden. Van egy bátyjám viszonylag nagy korkülönbséggel. Azt hiszem, jól esett lubickolnom a szüleim szeretetében, elfogadásában, miközben nem vettem észre (nyilván, hiszen gyerek voltam), hogy a tesóm nem boldog, hogy Őt nem fogadta el az apukám (pici korától festőművészi pályára készült), ez éket vert a szüleim közé, apukámnak alkoholgondjai lettek, anyukám pedig a gyereknevelésbe menekült. Ezeket huszonéves koromtól kezdtem fölfogni és az anyává válásommal vált mindez élessé, valóssá, ami (maga a felismerés) végülis romba dönti a gyerekkoromról magamban félretett gyönyörű emlékeket. Picit olyan, mintha meg érezné az emlékezésemet. Azzal már pici koromban is tisztában voltam, hogy az imádott apukám egy nagyon temperamentumos ember, aki gyorsan fölhorkad, majd ugyanolyan gyorsan lecsendesedik. Velem sosem kiabált. A bátyjámat többször megütötte, de milyen a gyermeki lélek: ezek homályos képekként vannak csak előttem. Engem sosem bántott, egészen nagykamasz koromig bármit megtehettem, sosem hoztam ki a béketűréséből. Amikor felnőttem és elveszítettük az apukámat, kezdtem kérdezgetni az anyukámat az apukámról, arról, hogy anyukám milyennek látta Őt, a házasságukról...nagyon durva házasságon belüli erőszak zajlott a szüleim hálószobájában évtizedekig...én erről semmit sem tudtam, még csak nem is érzékeltem, mert mindkét szülőm annyira szeretett engem, hogy mindent feltettek annak érdekében, hogy engem megvédjenek. Én ebben a védőhálóban nevelkedtem a legnagyobb boldogságban. Anyukám persze sokszor volt fáradt, szomorú, de amikor rám nézett, mindig felragyogott a szeme. Egyszerűen elképzelni nem tudom, hogyan csinálták...

A mondandóm lényege: csodálatos mintát kaptam a szüleimtől szeretetből, gondoskodásból, elfogadásból, mégsem ezek számomra, háromgyerekes anyuka számára a legfontosabb értékek. Az ószinteség, hitelesség az, ami minket vezet a férjemmel a gyereknevelésben. Ezzel együtt imádjuk a gyerekeinket azzal a forró szülői szeretettel, amiben én felnőttem. De most, felnőtt fejjel már tudom, mennyi elfojtás, fájdalom volt emögött a csodás szeretet mögött, amit a szüleimtől láttam.

Ezt minden igyekezetemmel megpróbálom elkerülni, helyette őszinte, elfogadó anyukájának lenni a gyerekeimnek.